Brian Clark Mégis, kinek az élete? című darabjának teltházas előadását követően Rudolf Péter és Antal Zsuzsa beszélgetésére nagyon sokan voltak kíváncsiak. A közönség soraiból is nagy számban maradtak az eseményen, és többen várakoztak a színház előtt negyed tízkor, hogy a találkozóra beülhessenek.
Antal Zsuzsa, aki négy végtagi mozgássérültként él immár több, mint 13 éve, az autóbalesetéről mesélt, arról, hogyan eszmélt fel helyzetére, és hogyan döntött végül a teljes értékű élet mellett. Elmondta azt is, hogy a mozgásképtelenség „csak” a leglátványosabb része ennek a létnek – a legszörnyűbb azokat a fájdalmakat megélni, amikkel nap mint nap, kiszolgáltatottan kell szembesülnie. Zsuzsa egyszerűen beszélt arról a küzdelemről, amit a mindennapok jelentenek neki. Mint mondta, a 21. század vívmányai segítenek neki abban, hogy könnyebben megélje a mindennapokat, de mivel folyamatos megfigyelésre és ápolásra szorul, nagyon kevés az intim pillanata, amit főleg az írásban tud kiélni, egy különleges szerkezet segítségével.
A beszélgetés csaknem egy órájában sok minden szóba került, de a legszebb pillanat kétségtelenül az volt, amikor Rudolf Péter Zsuzsát fiával, Szabolccsal való kapcsolatáról kérdezte. Amit abban a néhány percben Zsuzsa elmondott arról, hogy milyen, amikor egy kapcsolatot csak és kizárólag a figyelem és bizalom határoz meg, az nem megható és nem drámai, hanem egész egyszerűen felemelő volt.
Puskás Tamás, a színház igazgatója, az előadás rendezője az esemény után úgy fogalmazott: ezek az esték azok, amelyeken a színház elér a határaihoz. „Szórakoztató színház vagyunk, de a valóságról beszélünk. Valós emberek valós, hétköznapi drámáiról, tragédiáiról, igaz, sokszor komikus formában, vidám pillanatokon keresztül, de ez eszköz: abban segít, hogy közel érezzük magunkhoz, el tudjuk fogadni ezeket a helyzeteket, szituációkat. A színház az együttélés katalizátora, a közös ügyeinkről való gondolkodás helyszíne. Büszke vagyok arra, hogy a Centrál Színház társulata kezdeményező szerepet játszik olyan alkalmak teremtésében, amelyek a társadalmi felelősségvállalásról szólnak. Úgy gondolom, közönségünk partner ebben az együttgondolkodásban, az emberek nyitottak egymásra, nyitottak a felvetett problémák megbeszélésére – csupán a megfelelő formát kell ezekhez megtalálni. A ma esténél nem kell erre jobb bizonyíték.”
A Centrál Színház számára valóban fontos a társadalmi felelősségvállalás. Az évadban a társulat több tagja vett részt a rászoruló gyerekek megsegítéséért rendezett eseményen, a színház rendszeresen tűz műsorra hallássérültek számára jelnyelven tolmácsolt előadásokat (az első magyarországi jeltolmácsolt gyerekelőadás is a Centrál Színházban zajlott), legutóbb pedig ugyancsak a Mégis, kinek az élete? kapcsán az eutanáziával és más egészségügyi kérdésekkel összefüggésben rendezett tematikus estet a teátrum.
Egy ilyen jótékonysági rendezvénnyel nem lehet mindent megoldani, de bízunk abban, hogy ráirányítjuk a figyelmet arra, hogy itt probléma van, ami közös erővel orvosolható – mondja Puskás Tamás. – Minden támogatásért köszönetet mondunk, és arra kérünk mindenkit, aki teheti, adományával támogassa a AVE-REHA Közhasznú Alapítványt (számlaszám: 11702036-20712356, adószám: 18193202-1-42), hogy Zsuzsa, illetve hozzá hasonló helyzetben lévő társai a nehéz gazdasági helyzet ellenére is teljes életet tudjanak élni.
Ugyanakkor a színház a továbbiakban is szeretné megadni a lehetőséget arra, hogy a közönség könnyen hozzá tudjon járulni az AVE-REHA alapítvány tevékenységéhez, éppen ezért a Centrál Színház Mégis, kinek az élete? című előadására a jövőben is válthatóak emelt árú, úgynevezett támogatói jegyek, amellyel a nézők közvetetten tudják segíteni az alapítvány működését.
