Ez pedig már legalább egy arasznyival több, mint amit általában ki szoktak hozni a nosztalgia színházi hullámlovasai a hatvanas évek elképzelt rock 'n roll világából. Kszel Attila rendezése ettől függetlenül mindenekelőtt a megszokott sémát követi: rikító színű és tarkabarka ruhában nagy átéléssel táncolnak sokan sokat a különböző dalokra – Fekete Miklós koreográfiáira a maximum, ami elmondható, hogy korhű elemekből építkezik –, minden szereplő, lett légyen fiatal vagy aggastyán, kamaszos görcsöktől szenvedő és túl-túl-túljátszott. Ezen belül érdekes az, hogy Csankó Zoltán viceházmestere (Simon bácsi, a tömbbizalmi) sok apró ötlettel, a figurát láthatóan jól ismerve és szeretve, és a vele szimbiózisban élő piros lábost már-már szimbolikus magasságokba emelve tud jó ízlésű karikatúra lenni és stílusosan poentírozni.
A karaktereket igazából nem támogatja cselekmény, egy helyi Ki mit tud? adja a nosztalgiahullám keretét, amibe leginkább sok-sok szerelem meg elvágyódás fér bele sok kis minisztorin keresztül. Ebből vannak korrektül elmeséltek, mint az idősödve egymásra találó Boston cézárja (Török András) és Margit büfé (Töreky Zsuzsa) – ha Töreky nem kapna vidámparkos hangszerelést bús szólójához, ez akár tényleg megindító is lehetne –, vannak patetikusan komolyan vettek, mint Attila és Angéla kettőse, amit ha Nagy Balázs nem venne ennyire nagyon de nagyon párásszeműre, akkor Kiss Tünde szerelmének legalább valódi iránya lehetne. A temérdek miliőteremtő szereplő közül még Forgács Péter szórakozott professzora (Bajkon úr) tűnik ki, de ő is inkább égnek meredő hajával, mint súlyos jelenlétével.
Ugyanakkor Kszel Attila minden kis történetet elmesél, és megadja azt a lehetőséget, hogy akinek egy dózis szép emlékre van szüksége, az itt könnyen és gyorsan hozzájusson. Azt mondjuk nehezen tudom elfogadni, hogy a Megáll az időt Gothár Péter méltán klasszikussá vált nagyszerű mozija után még elő lehet adni teljesen reflektálatlanul – a háttérbe kivetített amcsi képek nem számítanak, mert teljesen súlytalanok –, de egy Táskarádió szintű brahislágernél tényleg elég, ha annyira el vannak énekelve, amennyire nem koptatják meg a meglévő emlékeket. A Kicsit szomorkás vagy a Gézengúz pedig nem azért jobb Lovasi András és a Kispál és Borz tolmácsolásában, mert van, akinek ez visszhangzik a fülében, hanem mert akkor kiderül, hogy ezek a dalok reflektáltan jelenidejűek is tudnak lenni. Hát igen, az örökzöldet is kell locsolni, ez van.
A jelenidejűség az előadásban mindössze egy pillanatra üti fel a fejét – hiány annál többször, a zenekar például még a hatvanas évekig sem akar előreszaladni, és látványosan jobban játssza el a gegszinten felbukkanó Hattyúk tava-részletet, mint a többnyire zeneileg pimf slágereket –, Boston cézárja ugyanis amikor rájön, hogy már rég le van mutyizva a Ki mit tud? győztese (a pártból ugyanis leszóltak, hogy kik a politikailag megbízhatatlanok), akkor félreérthetetlen rendező gesztus jön arra, hogy nem biztos, hogy el kéne tűrni ezt a kissé bicskanyitogató politikai barbarizmust. Tényleg nem kéne.
Érdemes lett volna (például) erre a gesztusra egy komplett előadást építeni. Akkor talán több is lehetett volna, mint egy ártatlan búfelejtő.
_(Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2013. július 5.)_
