A feneke kilátszik,
Őrnagyocska olyan kicsi,
Aki látja, el sem hiszi”
Az Őrnagy magában hisz, az általa teremtett rendben.
Tót a világban hisz, amelyben minden a helyén van, semmihez sem kell hozzányúlni.
Ágika rajongásának mindig tárgya kell, hogy legyen.
Ez a rajongás nem egy kilépési lehetőség a világba.
Világszerelem. Okos, mint a nap. Ő a világot rajongással szereti, nincsenek hátsó szándékai.
Gyula a főszereplő. Ő, aki meg sem jelenik a darabban.
Az Őrnagynak nincsen neve. Ő a kedves Őrnagy úr.
Mariska az aggódó anya, aki mindent a jó helyén szeretne tudni, bármilyen kompromisszumra hajlandó.
A postás az istenek képviselője, aki beleavatkozik az emberek életébe – ő a vak jós. Félnótás, vagyis vajákos, aki megmondja a jövőt. Milyen hírek érkeznek a faluba? Át vannak verve az emberek a sors által, át vagyunk verve. Folyamatosan. A postás szerepe ebben a verzióban majdnem moderátorrá avanzsálódik. A hatalom képviselője: Magyar Királyi Posta. Bizonyos híreket elmond, másokat nem. Közhelyszerűen teszi, mert a jó híreket elmondja, a rosszakat elhallgatja.
Van-e ebben a darabban őrült? Mindenki az? Vagy senki sem az?
Ezek a figurák nem groteszkjei valaminek. A határon menetelnek, ahol megjelenik a groteszk, letérnek a realista útról, de nem bolyongnak abszurd alakok között.
A legtöbb változás Tóttal történik. Ő ferdül, tompul, bonyolódik a legtöbbet, ő köti a legtöbb kompromisszumot. Jelentésileg a darab Tóté, viszont az Őrnagy sikerszerepe rejlik benne.
Ritmus. Csend. Szünet. Színpadi idő. A figurák ikonikus összerendeződése és szétválása. Szépia világ. Bebarnult, megroskadt, ellebegő képek mindig az emberekből összerakva. Megszületik valami, egy csoport, Laokoón csoportok születnek, ez a büntetésük, hogy szobrokká válnak a saját világukban. Nincs menekvés számukra.
Az ő életük Gyula nélkül az ő haláluk. Az ölés a megszabadítás gesztusa, attól jön, aki a külvilágból érkezik. Tót a megváltója ennek a mikrovilágnak, de a néző már tudja, hogy hiábavaló. Ne csak az értelmünkkel fogjuk fel a végzetünket.
SÍKSÁG – a történelembe vetett ember sík lelke, amelyből felbukkan valami. (katonák)
FAGY – a megfagyott ember tekintete a hátukban. Az őrnagy mondja, elég nagy baj az, hogy a fél világ mindig a hátam mögött van. Mozdíthatatlan arcok, tekintetek, amelyek belefúródnak a nézőbe. Ülnek és néznek. Nem bántanak, csak jelen vannak.
ŐRNAGY – mindegyikük egy őrnagy. Tót a tűzoltóparancsnok. Ágika a manipulátor. Mariska otthon az őrnagy. Ami elviselhető családi körben, az már nem viselhető el egy külső személy bejövetelének pillanatában. A családi borzalmak okozzák a külső borzalmakat is. A belső terror. A baj tehát belül keresendő. Nincsen külső ellenség, belső feszítés van.
Négy egyforma darabba vágtam – ők négyen váltak maguk is őrnaggyá.
Az Őrnagy eleve dobozban érkezik. Postán. Koporsóban. Mind a dobozba vannak zárva, amit színpadnak nevezünk.
Nagyanyám kapált, nagyapám kapált, amikor mindenki kapál, az elfojtott érzelmek előhívatnak.
A darab ismert, ilyen értelemben a nézőt nem kell beavatni, mint a ritkán játszott darabok esetében.
***
Lehet, hogy Gyula nincs is. Reklámfogás. Faluturizmus.
Tóték magukban ölik meg a háborút azáltal, hogy megölik a „gyereküket”. A szülők sohasem ölik meg a gyermeküket?
Született valami egészen izgalmasnak tűnő, a színház szabadságát tápláló konstrukció, amely konstrukciónak minden pontját meg kell támasztani. Hordoz veszélyeket. Ha menekülni próbálunk, vagyis új színfoltot keresünk, átalakítjuk az eredeti mondanivalót, akkor nagyon következetesnek kell lennünk, mert lehet, hogy elméletileg elfogadható, de nem biztos, hogy működik. Ez a darab sokkal sűrűbb, mint amit eddig sikerült kihozni belőle. Elkezdtünk gondolkodni róla és többleteket kerestünk benne. Valójában ők nevelnek saját magukból egy szörnyeteget. Egy ötlet, amin belül működhet a mű. Máshova van helyezve a fókuszpont. Fontos a központi metafora megtalálása. Egy gondolat, amelyet minél szikárabban meg tudunk fogalmazni. Az, hogy Gyula él-e vagy nem él, ez már nem kérdés. Van egy hiány: nincs itt. Lehet, hogy ők maguk írják és adják föl ezeket a leveleket. Nem egy konstrukció ráhelyezése a cél, inkább a belülről való gondolkodás működtetése.
Fókuszáljunk a családra. Mi van ebben az idillben? Belép valaki, aki csöndre vágyik, de zajt csinál. Önellentmondásban van. Pihenni jött, de egész éjszaka csapkod a margóvágóval. Milyen értelemben vett idill ez? Tóték valakit maguk fölé nevelnek. Egy cselekvésvonal lesz egészen más, amely nem vezet ki ebből a helyzetből. A külső szörnyet létre kell hozni. Meg kell etetni, fel kell nevelni. A probléma ott van bent. Hiába tolják kifelé. Te, te, te vagy a hibás és kiderül, hogy el vagy kopva, a véredben van. Ez idejött és tönkretett mindent. Nem. Ahhoz a többiekre is szükség van. Szükség van arra a féktelen és elszabadult sötétségre, amellyel ügyeinket kezeljük. A düh benne van a darabban. Eldugta Örkény, hivatkozik Camus-re és Sziszüphoszra, de ez egy dühös darab.
– Nyírjátok már ki, mert ez így nem mehet tovább!
Elengedték ezt a szörnyeteget, mert az ember reménykedik. De a szeretet néha kártékonyabb. Nem veszed észre, hogy mikor van az a pillanat, amikor véget kell vetni a dolognak, mindig kitoljuk a döntést és ott van az a sok Tót, akik folyton bólogatnak. Egy emberi, de nagyon is magyar történettel állunk szemben. Valahogy ezt is meg akarjuk úszni, bekúszik génjeinkbe a félelem, a tű fokát jó lenne kikerülni, nem igaz?
A figurákat elemezzük. Nem lehet biztosan tudni, milyen irányba vannak elferdülve. Egy diszlexiás, potyorgó agyú postás rendelkezik a hírek felett.
Az Őrnagy jelenése, megjelenése, születése. Ők hozzák a világra, Tóték, az édesanyjából egy szövegtudással rendelkező felnőtt bújik ki, teljes fegyverzetben. Mégis úgy kell viselkedni vele, mint egy gyerekkel. A gyerek körüli állandó sündörgés dinamikája. Az öntudatlanságból kinő, végigkísérjük az uralomátvétel különböző fázisait. Mint gyerek, bármilyen szerepbe belép és ugyanúgy bármikor ki is lép bármiből. Nem hagyja őket aludni. Gonosz gyerek, aki uralja ezt a helyzetet.
Testméretezés. A méret állandóan visszatér a darabban. Ki mekkora? Van egy kisgyermekünk, aki mindenkinél nagyobb. Ránő a fejükre. Az Őrnagy zsigeri dühe az, ami egyre nő, idegességét cselekvésbe fordítja. Az ő dühe fokozatosan épül be Tótékba is. Már nem passzívan tűrik a történéseket. Mindenki eljut a téboly bizonyos fokáig, de ezt a tébolyt már nem bontja ki az előadás, csak az idáig vezető utat járja végig. Nem tudjuk, életük hogyan folytatódik a tébolyban. Érdemes megvizsgálni egy előadásnál az elmondott rész fölötti és mögötti regisztereket, megvizsgálni, hogy mibe vannak beleágyazva az általa mozgatott figurák. Az idill (a falu) és a háború. Hogyan kommunikál ez a két világ? Az Őrnagyon keresztül.
A feszültség abból adódik, hogy mit is tud a szereplő a színpadon. Nem egy abszurd világot ragad meg, legalábbis nem egy ionescói vagy becketti abszurdot. Nem a történelmi embert ragadtuk meg, de nem is a lét abszurditásába beleragadt embert, hanem egy családi abszurdot: nézik a tejbe ragadt legyet.
Mit csinál Tót? Semmit. Ez visszatérő motívum, a semmit csinálás.
Ha az Őrnagyot felnövekvő gyermekként értelmezzük, a budis jelenetet 18 éves korára időzítjük. Akkorra, amikor már átérzi az életet, nem tombol, sőt, a semmi hirtelen vonzóvá válik számára.
A darab értelmező szétszedésénél tartunk.
Beindul egy gépezet, ami őket is elindítja. Itt jön be a bicikli, a dinamó, mindez nem a reális térben, az irány a fölöttük nézés. A Postás nem párbeszédet folytat, inkább csak bedobja az újabb információt, a levélidézeteket, amelyek a hisztéria határára sodorják a családot. Van ebben valami vallásos áhítat, a drága Gyula utasításaiban, a kézírásában, amely maga a drága Gyula, ezeknek a szavaknak kell megtestesíteniük őt. Ez Gyula igéje. Létrehoznak egy corpust, a rég nem látott Gyulát.
Gyula mégsem adott meg minden kulcsot az Őrnagyhoz, vannak kulcsok, amelyek később kerülnek a zárba. A rendező, B., egy törzsi táncot akar látni, amelynek a végén ott áll a néző előtt az, akit megidéztek: Gyula. Mindenkinek legyen egy szólama: Ágika szólama az ima, mintegy zsolozsmázás, Tóté a suttogások és semmik, Mariska a sírás és nevetés határán egyensúlyozik, a Postás az isteni áriát énekeli. A néző megkapja az információt, de a játék nem reális. Gyula szellemének idézése folyik. Mintha e szellemidézés folytán adná tudtukra Gyula mindazt, amit tudniuk kell. Azonnal fönt kezdenek. Benne vannak a szertartásban, ebben a törzsi táncban, de csak hanggal játszanak. Transzban vannak, ez az egyetlen fogódzó, az út hozzá. Nem összbeszéd van, nem egymásra beszéd. Mindenkinek megvan a szövege és végül a modulok egymás mellé kerülnek. Regiszterekben dolgozunk. Ebbe a révületbe születik bele az Őrnagy. Ez az esemény szakítja meg a szeánszot. Hirtelen ott találjuk magunkat egy család legintimebb pillanatainak egyikében, látjuk azt, amit kínos látni, mert intim, és nem tartozik a külvilágra. Gyula helyett szülik meg az Őrnagyot, a fiú helyett, aki még nem halt meg, de meg fog halni. Az ember ragaszkodik az életbeli szerepeihez. Ha nincs akivel anyáskodni, ha nincs, akit testvérként szeretni, megteremtik maguknak.
B.: – Nem azt mondom, hogy gyorsan, hanem, hogy szünet nélkül! Legyen az egésznek egy ventillációja. Levegőzés – mindenki lélegzik.
A Postás szerkezete: zenebicikli. Külön világa van, egy párhuzamos hangvilág, egy zenei történet.
Hogyan nő egy gyermek a szülei fölé? Nevelési félrebotlás, rossz beidegződés. Annak is el kell különülnie, hogy Mariska és Tót felnőttek, Ágika viszont gyerek és Gyula is az. Hol van az a pont, ahol történhetne másképp, de hibáznak a nevelésben. A szöveg ilyen átértelmezése hordoz veszélyeket, mert közben Gyulát sem szabad elfelejtenünk. Nem mondunk ellent a darabnak, csak ráhelyeztünk még egy síkot, ezt viszont finoman kéne csak jelezni, hogy a főcsapást ne veszítsük el. Jellemük ütközni kezd a szabadsággal, a személyiség határaival, a hiúsággal. Szépen lemondanak minden jogukról. Tökéletesen meg akarnak felelni, persze Gyula miatt, de azért is, mert a vendég minden igényét ki akarják elégíteni. Ilyen az ember: akit befogadsz, azt kiszolgálod. Ez egy folyamat bennük, mert az elején még nem csak Gyula megmentése a cél. Finoman, de ki kell derüljön, hogy ők nevelik ezt a gyereket. Lehet, hogy egyetlen erős jelzés elég. Próbáljuk a darabot belegyömöszölni ebbe az ötletbe, hogy a családon belül nevelődik a figura. Tóték Gyulát helyettesítik azzal, aki megérkezik.
Tótnak nem kiváltsága az, hogy nem dobozol, neki ez nem dolga. Az Őrnagy szereposztásában viszont nem szerepel az, hogy valaki nem játszik. Magának a dobozolás derogál? A játékot mindenkire kiterjeszti.
A szintekről beszélünk. Ez nem a pokol. Ez a föld szintje. Szintkülönbségek. Miért nem egyformák az emberek?, kérdi a Postás. A dobozok egyformák. Ha egyformára teremtettünk volna, megszűnne az istenek feladatköre. Muszáj, hogy a világ változatos legyen. Viszont a katona halála az, ha nem csinál semmit, mert akkor kiderül, hogy ők sem egyformák, elkezdenek beszélgetni, gondolkodni és másnap nem teljesítik a parancsot. Ez nem az Őrnagy betegsége, az ő világa csak így állhat össze. Tót is egy parancsuralmi rendszerben él, egy másikban, ahol a faluban ő egyedül van pozícióban.
Honnan jelenik meg az Őrnagy? Nem a szokványos irányokkal játszik az előadás. A Klein-féle söröző mindegy, hogy hol van. Lehet a föld alatt is. A színpadon egymástól távol állnak a szereplők. Jó húzása van a három embernek egymástól távol.
Amikor Tót a szemébe húzza a sisakot, akkor kellene Ágikának elnevetnie magát és megkapni a nyaklevest. A gyerekség azt jelenti, hogy nem tudjuk a határokat.
Tudhatja-e Ágika Gyula halálát? A Postásnak jogában áll-e tudatni vele? Ő azt hiszi, hogy azzal tesz jót, ha csak a jót mondja el, de lehet úgy jót tenni, hogy elhallgatjuk közben a rosszat? Bűnös-e a Postás a manipulálás miatt? Mindent a hülyék kezébe ad Örkény. Csak a hülyék mondhatják el az igazságot.
Ne az anya foglalatoskodjon a jövevénnyel, hanem az apa. Ettől az egész sokkal bonyolultabb lesz, a Tóték között levő viszony is. A nézőnek pedig látnia kell a saját családját. Egy történetben mindig jóslat van. Két darabot játszunk egyszerre. Örkény Tótékját és ezt a családi tűzfészket.
Az Őrnagyot játszó színész szöveget téveszt: Én élek-halok a gondolkozásért (a dobozolás helyett). Freud alatt járunk.
A második részben Tóték hozzá sem férnek a dobozhoz, mindent átvesz az Őrnagy. Rájön, hogy a gondolkodás hatalom, vagyis a dobozból kijött a nem gondolkodásról szóló gondolatmenet. A dobozolás univerzális tézise: ezt gondolkodás nélkül kell csinálni. Hatékonyan. Ebből menekül ki Tót. Az istenekhez, de ott sem talál mást, mint megváltásként agressziót. Felakasztok mindenkit.
Mariska az, aki az Őrnagy távozása után megpróbálja összerakni a régi világot. De ez már nem egy lakás, inkább ravatalozó. Amit a szétvágott a margóvágó, nem lehet összerakni.
Az történik, amit Örkény megírt, csak nem úgy történik, ahogy megírta.
Ágikában bennrekedt a kérdés. Fel sem merte tenni. Azt kérdezte, hogy szép vagyok? Valójában azt akarta kérdezni, szép vagyok, de meghalt a bátyám? Ez a fel nem tett kérdés többé nem tehető fel, mert az Őrnagyot elengedték. Elment. És a Micuról szóló monológban ez van benne. Kijön, ami bennrekedt, amit nem mert megkérdezni mégsem. Ágika tudja Gyula halálát vagy csak sejti? Szeretné, ha az Őrnagy megcáfolná. Ágika tele van kérdésekkel, akkor is kérdez, amikor furulyál, akkor is, amikor kibontja a szép hosszú haját, akkor is, amikor kacérkodik vele, akkor is, amikor téblábol körülötte.
Az Őrnagy a dobozolásban megtalálta önmagát. Megtalálta a világot, azt, ami összetartja azt: a margóvágót és a hajtogatást. Még egyformának sem kell benne lenni. Érte itt az Őrnagyot egy élmény, egy háborún túli: a dobozolás élménye.
A színpadon két dolog látható: a gondolat és a hiány. Jelenleg mi a hiánnyal küszködünk.
p{font-size:11px}. Olvasópróba: 2012. június 28. Bemutató: 2012. szeptember 25.
Szereposztás: Őrnagy – Harsányi Attila, Tót – Geltz Péter, Mariska – Bacskó Tünde, Ágika – Éder Enikő, a Postás – Lung László Zsolt. Rendezőasszisztens: Fekete Réka. Rendező: Balog József.
