Mint egy klasszikus rendezéshez

Elsőként Gigor Attila rendező és Róbert Júlia dramaturg számolt be tapasztalatairól a Szputnyik Hajózási Társaság Antigoné című osztálytermi előadásával kapcsolatban. (Az előadásról szóló kritikánk itt olvasható.) Bevezetésként bemutattak filmen egy rövid részletet az előadásból, majd elmondták: úgy gondolják, ugyanúgy kell hozzáállni egy tantermi előadás megrendezéséhez, mint egy klasszikus rendezéshez, vagyis a műből kiindulva kell találni egy érvényes kérdést és arra egy érvényes választ. Gigor Attilát például az foglalkoztatta, hogy miért vált klasszikus darabbá az Antigoné. Elmesélte, hogy mikor olvasnia kellett 14 évesen, egyáltalán nem kötötte le a történet problematikája, de később újraolvasva megtalálta benne a máig érvényes gondolatokat. Ez ösztönözte őt arra, hogy a gimnazistáknak a színház eszközeivel mutasson újfajta közelítési módot a darabhoz. Az alkotók számára fontos volt, hogy Antigonét se láttassák teljesen makulátlannak, de Kreón se tűnjön a végletekig gonosznak.

A karakterek árnyalására való törekvés át is vezet az előadások után tartott foglalkozásokra, amelyeknek egyik első kérdése, hogy ki melyik szereplővel tudna azonosulni? A diákoknak jelentkezniük kell és érvelniük döntéseik mellett. Ha az előadás minden szereplője megnyeri legalább egy diák szimpátiáját, a foglalkozás is továbbgondolható problémafelvetéssel fejeződik be: lejátszódhatna-e Antigoné története az ő osztályközösségükben is? Róbert Júlia elmondta, hogy ő szíve szerint változtatna a jövőben a foglalkozásokon: úgy gondolja, mivel a diákok az előadás alatt a nép szerepében vannak, a foglalkozás alatt is jó lenne, ha ebben a szerepben maradhatnának, és nem kellene kiscsoportokra szakadniuk a szereplőkhöz való szimpátiájuk mentén, mert így elveszik a nagyobb közösség.

Szó esett a beszélgetés során arról is, hogy az előadásban részt vevő színészek hosszú felkészülési folyamaton mentek keresztül: színházi nevelési workshopokra jártak, részt vettek más színházi neveléssel foglalkozó társulatok előadásain. Gigor Attila és Róbert Júlia szerint mostanra már nagyon élvezik a diákokkal való munkát, olyannyira, hogy ketten saját produkciót is létre szeretnének hozni a közeljövőben. Fontosnak tartották hangsúlyozni azt is, hogy a gyerekekkel való foglalkozást nem lehet elhivatottság nélkül, pusztán a pénzért csinálni.

Ne lehessen egyértelműen elkönyvelni

Másodikként a Maladype Színház vezetője, Balázs Zoltán tartott beszámolót készülő előadásukról A Mester és Margaritáról, amelyet Nagyszebenben mutatnak be. A társulatvezető előadása kevéssé kapcsolódott ugyan a színházi nevelés kérdésköréhez, mégis érdekes problémákat vetett fel a regény színpadra való adaptálása kapcsán: kérdésként merült fel, hogy hogyan lehet színpadra vinni egy ilyen hosszú, nem lineáris cselekménnyel rendelkező művet, mint Bulgakov regénye, illetve hogyan lehet kiemelni a szöveget abból az értelmezési hagyományból, amibe az idők során beágyazódott. Balázs Zoltán elmondta, hogy Kiss Ilona Bulgakov-kutatóval dolgozik együtt a szövegen, így az elmélet és a gyakorlat kölcsönösen megtermékenyíti egymást.

A karakterek újragondolása során arra törekednek, hogy ne lehessen egyértelműen elkönyvelni jónak vagy rossznak egy-egy szereplőt. Igyekeznek nyitva hagyni az történet végét, így lehetőséget adva a nézőknek, hogy maguk fejezhessék be saját előadásukat. Balázs Zoltán szavaiból úgy tűnik, hogy számára az előadás főszereplője Margarita, őt tartja a legizgalmasabb, a legösszetettebb karakternek, akiben összpontosulnak a kulcsgondolatok: a szabadság, a magány, a szerelem, az önértelmezés, a személyiség egységességének kérdése.

Végül - kicsit eltávolodva A Mester és Margaritától - Kaposi László kérdésére Balázs Zoltán elmondta: bár a társulat az idei évadban sokat tartózkodik külföldön, a Maladype bázisán ugyanúgy zajlanak tovább a filmklubok és előadások, illetve ezzel párhuzamosan egy színházi nevelési programon is dolgoznak.

Amit nem lehet átérezni

Harmadikként Vidovszky György ismertette Anna Frank című rendezését, amelyet a Karinthy Színház támogatásával a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola diákszínészeivel hozott létre a Rumbach Sebestén utcai zsinagógában. (Az előadásról szóló kritikánk itt olvasható.) Ez a produkció hely-specifikus előadás, amelynek a tér, a romos, koszos, fűtetlen épület egyben a díszlete is.

Vidovszky György, mint elmondta, úgy gondolja, nem kell újramesélni Anna Frank történetét, mivel ismert, ikonikus figura. Az előadás tehát épít egyfajta kollektív tudásra a címszereplővel kapcsolatban. Vidovszky szerint az előadás inkább jegyzeteket fogalmaz meg a történethez, célja, hogy jelen idejű és provokáló legyen, de emellett kiemeli a végletesen abszurd szituációk humorát, cinikus jellegét is. A rendező és Veres Péter dramaturg kiírták a megjeleníthető részeket a szövegből, szavakat, érzeteket keresetek, amik köré jelenteket lehet építeni. Az előadás szövegét végül Veres Péter az improvizációs próbák alapján írta meg, ebből következően az események inkább érzelmi kapcsolódások alapján illeszthetők össze (illetve a tér szervezi őket keretbe, egységgé). Az alkotókat a történetben a félelem érdekelte leginkább: az a félelem, amit nem lehet átérezni, de mégis meg kell próbálni érezhetővé tenni, megjeleníteni. Fontos volt számukra a feszültség hangsúlyozása is: hogy bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. A nézők sem maradhatnak kívül ezen az esetlegességen, hiszen az előadás célja, hogy aktivizálja őket: van, hogy mozogniuk kell a jelenetekkel, van, hogy passzív szerepben vannak, de részt kell venniük egy drámajáték-szerű jelenetben is.

Az előadást a szavak, az érzetek és a tér mellett zenés részek is szervezik. Pap Gábor, zeneszerző elmondta, hogy ezekben a jelenetekben nem a kép, a látvány a lényeges, hanem a hangzás által való megmutatás. A zenés részeknek valami nagyon másnak kell lennie, mint ami előtte történt: így gyakran szenvtelen, egyenletesen lebegő a hangzás. A szereplők gondolatait is igyekezett lekottázni a számok struktúrájával: ugyanolyan repetitív momentumok fedezhetők fel a zenében, ahogy a szereplők agya is egy-két folyamatosan ismétlődő dolog körül forog.

Vidovszky György előadásához élő demonstráció is párosult: a színészek jó része megjelent az eseményen, és bemutattak néhány jelenetet az előadásból. Kaptunk ízelítőt a zenéből és a félelem megjelenítéséből is. Még a zsinagóga teréből kiemelve is hátborzongató, de egyben izgalmas és érdekes eseménynek tűnt a produkció. (Valóban az, ráadásul korszerű, egyedi formát talál magának az előadás. - a szerk.)

Van egy feladata

Negyedikként Hajós Zsuzsa drámatanár beszélt a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ két különböző korosztálynak szóló Hamlet-változatáról. Szóba került előadásában az, hogy milyen dilemmákat okozott a társulatnak, hogy erősen hozzá kellett nyúlniuk a szöveghez, sokat kellett húzniuk és jó néhány jelenetet bele is kellett írniuk a történetbe, hogy céljaiknak megfelelővé alakíthassák azt. De mik is ezek a célok?

Az 5-6. osztályosoknak szóló Tovább című előadás elkészítésekor az alkotókat elsősorban a cselekvés-nemcselekvés kérdése érdekelte, illetve az, hogy mi akadályozza meg az egyént abban, hogy megtegye, amit akar, vagy kiléphet-e egyáltalán abból a közegből, ahova született. Miután ezt az előadást már sokszor játszották, észlelték, hogy a gyerekek Hamletben egy olyan hőst láttak, akinek van egy feladata, amit végre kell hajtania, így számukra leghangsúlyosabbá Hamlet emberi kapcsolatai váltak: az, hogy ki támogatja, és ki akadályozza ebben. Az előadás Polonius meggyilkolásával ér véget, innentől a gyerekeknek kell befejezniük a történetet, csak annyi támpontot kapnak, hogy végül mindenkinek meg kell halnia. Nekik kell kitalálniuk, megindokolniuk, hogy ki kit öl meg és miért.

Az idősebbeknek (9-11. osztályosoknak) készülő előadást, a Bosszút még nem mutatta be hivatalosan a társulat, viszont megmutattak belőle néhány jelenetet a módszertani nap résztvevőinek, hogy együtt gondolkodhassunk el egy-két dolgon. Például a szerepösszevonásokon, ugyanis Horatio, Rosencrantz és Guildenstern az előadásban egy karakterré válik: ugyanaz a színész játssza mindhármukat. Fontos döntés és gesztus az, hogy Hamlet az előadásban kamasz fiúként értelmeződik, aki körül szétzuhant a világ. Ő tehát az egyértelmű főszereplő, az ő problémáira (halott apa, hűtlen anya, gonosz mostohaapa) és viszonyaira (szüleihez, barátjához, szerelméhez) koncentrál az előadás. Végül esett néhány szó a színpadi megjelenítésről is, az alkotók ugyanis úgy döntöttek, hogy a játékteret papír fogja borítani, ami amellett, hogy a látvány része lesz, szimbólumként is funkcionálhat, hogy ezáltal továbbgondolásra késztessen.

Színpadi képek

A nap ötödik előadója Novák János, a Kolibri Színház igazgatója volt, aki arról beszélt, hogy a gyerekeknek minél fiatalabb korukban kulcsot kell kapniuk a komolyzenéhez, hogy az később is életük része maradhasson. Egy ilyen kulcsként szolgálhat a színház is a komolyzene megszerettetéséhez, megértetéséhez: Novák János szerint a színházban szabadon lehet játszani a stílusok keveredésével, hiszen az előadásokban felhasznált zenék ki vannak szakítva eredeti kontextusukból és új kontextusba, a színházéba helyeződnek. Az igazgató-rendező a zenés gyerekelőadásokban azokat a színpadi képeket tartja a legfontosabbaknak, amelyek, ha jól működnek, létrehozzák az előadás keretét, levéve a történet súlyát a gyerekek válláról.

Novák János filmen megmutatott egy rövid részletet zenés gyerekelőadás-rendezéséből, a Szentivánéji álomból is (az előadásról szóló kritikánk itt olvasható) és elmesélte, hogy az erotikával átitatott jeleneteket úgy próbálták a gyerek számára is fogyaszthatóvá tenni, hogy a zenét játszották le, így annak lüktetése adta az előadás ritmusát. Ezen felül felerősítették a mesei elemeket: az erdőt például egy olyan helyként értelmezték, ahol megtörténhetnek a csodák.

Kaposi László kérésére Novák János néhány szóban beszélt a csecsemőszínházról is, melynek kapcsán kiemelte, hogy ahhoz, hogy igényes, művészi előadásokat lehessen létrehozni ebben a műfajban, rengeteg türelemre és időre van szükség (az idő pedig pénz, amiből viszont sajnos kevés van).

Házépítés és dózerolás

Utolsóként Romankovics Edit beszélt a Káva Kulturális Műhely Leonce és Léna előadásról. Mint mondta, az érdekelte őket leginkább, hogy a szociológiai értelemben vett szerepek hogyan működnek a világban. Ehhez a témához kerestek darabot és így akadtak rá a Leonce és Lénára, ugyanis az ő értelmezésükben Leonce egyszerre keresi saját magát és szerepét, helyét a világban. Romankovics Edit elmondta, hogy hosszú munkájuk során rengeteget változott az előadás, mire „végleges” állapotát elérte. Három szakaszra bontotta az alkotói folyamatot, amelyet egy ház felépítéséhez hasonlított. Az első fázisban még az egész történetet színre akarták vinni, a tizenkét szerepet mindössze négy színész-drámatanárra szerették volna adaptálni. Amikor ez elkészült, úgy érezték, túl sok mindenről szól, emiatt csak a felszínen kapirgálnak. Viszont ők „mélyebbre akartak menni”. Szerették volna, ha a gyerekek önmagukról is megtudnak valamit az előadás során, így megvizsgálták azokat a pontokat, ahol a darab legerősebben kapcsolódik a gyerekekhez. Végül úgy döntöttek, hogy talán a gyerekek számára is az a legizgalmasabb kérdés, hogy mire képes az ember azért, hogy elfogadják, illetve hogy mennyire szabad abban, hogy olyanná váljon, amilyen szeretne lenni.

Az átalakítás után következett a házépítés harmadik fázisa, a ledózerolás, végül azon elemekből épült fel az új előadás, amelyek mindent túléltek. Kitaláltak egy kerettörténetet az előadáshoz, megváltoztatták a frontális térszerkezetet informálissá, a darabhoz hozzáírtak jeleneteket, a szerep mögül beszélve jöttek le a színpadról, így szólítotva meg a gyerekeket.

A házépítés végigélése után a társulat színészei bemutattak egy jelentet is az előadásból, amely jól tükrözte a koncepciót: a jelenet szereplői egy térbe zárva, teljesen különböző gondolkodásmódokat képviselnek. A résztvevők azt követhetik végig, hogy hogyan tudnak ők mégis valahogy együtt létezni, közös nevezőt találni. Emellett az egyes szereplők igazáról, vagy tévedéseiről, önellentmondásairól vitatkozhatnak egymással és a szereplőkkel is.

Az egész napos program sokszínű volt és érdekes. A szakemberek által tartott előadások és a demonstrációk, bemutatók, felvételrészletek arányos összetételben követték egymást. Mind a színház, mind a pedagógia felől érkező szakemberek, de bármely színházi nevelés iránt érdeklődő néző is megtalálhatta a számára hasznos, fontos mozzanatokat a nap során. Az elhangzottak alapján pedig talán nem túlzás azt mondani, hogy a magyar színházi élet legprogresszívebb, leginkább innovációképes ágazata a színházi nevelés.

_(Színház[pedagógia] a határon, Marczibányi Téri Művelődési Központ, 2012. október 13.)_