Ahogy Árkosi Árpád, az előadás rendezője fogalmaz: "A Himnusz című abszurd dráma a szocializmusban született, de úgy gondolom, hogy társadalmi formáktól és izmusoktól függetlenül ma is a következő kérdéseket feszegeti: mit ér az ember, ha melós, mit ér a család, ha szegény, mit ér a segítség, ha büntet, mit ér a szeretet, ha teher, mit ér a társadalom, ha zsarnok, mit ér a hit, ha csonka, mit ér a szabadság, ha kaloda, mit ér a himnusz, ha magyar... A darab hőse, Józsi a kisemmizettsége, megsemmisítése ellen a lázadást választja, amely, bár tragikomikus, mégis az egyetlen emberi válasz."
"Innen indul a kisember harca, mintegy a tudtán kívül, észre sem veszi, hogy minden alkalommal újabb és újabb lépést tesz a fronton, aminek a következménye rendre egy újabb »jóindulatú segítség«, amiből a család teljes eladósodása, a lakás lerombolása, a gyerekek elköltöztetése, minden vagyon eltűnése következik. Az egyes stációkat a »mentorok« dala választja el egymástól: _men in black_ – négy furcsa szerzet, akik végignézik az egész történetet, képviselik Józsi jóismerőseit, a lakókat, a hatóságot, egyszóval a külvilágot, s tulajdonképpen irányításuk alatt tartják a történéseket. A szünetekben folyamatosan verik le a lakás burkolatát képező trikolor faldarabkákat, hogy az elhatalmasodó abszurdban váljon világossá: nem kedélyesen tarka lakásról van itt szó, hanem nagyon is átlátható, ám zárt és sötét börtönről. Vasvári Emese és Kuna Károly apólékosan kidolgozott, reakcióiban, mozdulataiban tűpontos szerepformálása lehetetlenségében tökéletesen valóságos figurákat teremt a ragaszkodó, a megpróbáltatásokat a végletekig tűrő asszony, illetve a felismerés nélkül lázadó, tudatát következetesen felvállalatlanul alkoholba fojtó, önmagából teljesen kiforduló férfi alakjából. Párosuk remekül mutatja az élő lehetetlenséget, még annak ellenére is, hogy az ismétlődő szituációkat nem sikerül újabb és újabb ötletekkel kibélelni, s nem csupán a darabbeli napok, de az előadás is monotonná válik helyenként. Mégis: mindennek, illetve a jelentős dózisú didakszis ellenére (vagy éppen azért) a két színész kiváló munkája által átélhetővé válik a rutinba merevedett szeretet, a kiüresedett hit, az elvártságnak való megfelelés tragédiája. Az olyan élet üressége, amelyben nem hagyják az embert dönteni, amikor mások szeretnék megszabni, hogyan érezd jól magad, hogyan éld az életed, hogyan gondolkodj helyesen, hogyan és egyáltalán mit tegyél" - írtuk az előadásról szóló, Megbűnhődte már e nép című cikkünkben.
