Ar(t)borétum – minden bokorban művészet

Pannonhalmán igazán különleges programmal ér véget a nyár, hiszen több mint 20 fiatal hazai és külföldi alkotó, koreográfus, táncos, a színházi alkotó, képzőművész, média és videoművész „veszi birtokba” az apátság elbűvölő szépségű, vadregényes arborétumát. Ahol a bencés szerzetesek igazi növényritkaságokat nevelnek évszázadok óta, ott most egy csapat tehetséges, fiatal művész alkot majd. Hogy mit? Például egy lenyűgöző installációt, amelyben az erdő zenekarrá változik és a madarak a szólisták, olyan szobrot, melyet apró papírlapok és levelek borítanak, hogy azokon üzeneteket hagyhassanak a nézők, vagy épp egy olyan előadást, melynek főszereplője Szent Márton, aki a brit művész szerint egy valódi szuperhős…

Az épített természeti környezet és az alkotók alkalmi közössége egyszerre kiindulási pont és inspiráció. A közös munka végeredményét két este, augusztus 24-25-én fél 10-től, szcenizált sétára fűzve láthatják az érdeklődők az Arcus Temporum Fesztiválon, Parkinprogress címmel.

A résztvevő művészek - Reinhold Bidner (A) és Robert Praxmarer (A), Charlotte Emily (UK/D), Philippe Vaz Coatelant (F), Matt Coco (F), Klaus Fruchtnis (F), Yoko Fukushima (J/F), Hadi Juli (H) - Arany Virág (H) - Juhász András (H) és Sőrés Zsolt (H), Carl Hurtin (F), Koleszár Ferenc (H), Livescape (B) - Perrine Joveniaux, Stephane Kozik, Aurélien Giraudet, Damien Petitot and Damien Pairon, Cédric Sabato (B), Sam Spreckley (UK), Claudio Stellato (I/B), Anne-Sophie Turion (F), Vladimir Vetrovsky (CZ), Zagyvai Sári (H) - saját propozíciókkal, kutatási és projekttervvel, ugyanakkor együttműködésre nyitottan érkeztek Pannonhalmára. A Parkinprogress fontos célja, hogy interakciót generáljon, hogy kizökkentse a résztvevőket a megszokott munkafolyamatból és megteremtse annak lehetőségét, hogy egymás munkájára és a helyszínre egyaránt reflektálva kutassanak, kísérletezzenek, alkossanak.

_Parkinprogress_ 2010-2013

A Parkinprogress 2010-2013 egy hároméves együttműködésen alapuló, az Európai Bizottság támogatásával megvalósuló (össz)művészeti vállalkozás, amely a francia Pépiniéres européennes pour jeunes artistes kezdeményezésére jött létre, hat európai ország (Egyesült Királyság, Franciaország, Lettország, Csehország, Magyarország és Belgium) kulturális intézményeinek részvételével.

A Parkinprogress „utazó projekt“, amely városról városra haladva egy-egy zöldterületet (parkot, parkerdőt, arborétumot) aktivizál. Az egyes városokból a legsikerültebb projektek alkotói meghívást kapnak a következő Parkinprogress helyszínre, ahol további (pályázati úton kiválasztott) művészek csatlakoznak hozzájuk.

A Parkinprogress az első lépése annak a hosszú távú tervnek, amely összeköti Európa nagyvárosait és egy olyan nemzetközi közösség életre hívására törekszik, amelyben művészek és kulturális szakemberek dolgoznak együtt európai szintű projekteken mind a földrajzi, mind a művészeti ágak közötti határokat szabadon átlépve.

A _Parkinprogress_ Magyarországon – Arcus Temporum Művészeti Fesztivál

A Parkinprogress Magyarországon a budapesti székhelyű Mozgó Ház Alapítvány szervezésében valósul meg, amely a fesztivál állandó partnere és előadó-művészeti programjának szervezője. Idén a Parkinprogress keretében 22 művész kap lehetőséget, hogy új fényben láttassa a monostor arborétumának egyedülálló szépségű tereit és helyszíneit. Az augusztus 16-25. között megvalósuló nemzetközi rezidencia-program résztvevői egyrészt a Saint-Cloud-i Parkinprogress legjobbnak ítélt munkáinak alkotói, másrészt nyílt pályáztatás útján, a Parkinprogress partnerek alkotta nemzetközi zsűri által kiválasztott művészek.

Résztvevő művészek és projektek

Reinhold Bidner és Robert Praxmarer (A): Lábán rémálma

Mi történik, ha a táncos találkozik digitális tükörképével, amely mintha önálló életre kelne? A létrejövő duett kooperáció vagy harc? Egy valós idejű kísérlet során létrehozott algoritmus képes-e kreatív lénynek mutatkozni? A két tapasztalt médiaművész Pannonhalmán keresi meg azt a táncost, aki részt vesz improvizáción alapuló kísérletükben. A *Lábán rémálma* a tánc és technológia, tömeg és egyén, valós és virtuális, művészet és tudomány, emberi és digitális intuíció témáit járja körül a táncos mozgása és a valós időben generált kép kettősét megmutatva.

A salzburgi születésű Reinhold Bidner Ausztriában a MultMediaArt – Alkalmazott Tudományok Egyetemén, majd Skóciában tanult animáció és elektronikus média szakon, majd a berlini K.O.P.P.-on diplomázott kiváló eredménnyel. 2002 óta az Ars ElektronicaFuturelab kutatója, 2006 óta szabadúszó, videóval, fotóval, médiadizájnnal és médiaművészettel foglalkozik egyénileg, valamint az 1n0ut és a Goldextra kollektíva tagjaként. Az Austrian Flipbook Festival szervezője, kurátora. Számos nemzetközi kiállításon vett részt, egyebek mellett New Yorkban, Oslóban, Madridban, Prágában, Berlinben. 2009-ben párizsi és palianói ösztöndíjakat nyert el. Jelenleg Salzburban és Bécsben tanít az egyetemen média szakterületen, emellett folytatja kísérletező munkáit a médiaművészet, a zenei vizualizáció, az előadó-művészet és a fotográfia területén.

Robert Praxmarer művész, fejlesztő, kutató. A salzburgi MultMediaArt – Alkalmazott Tudományok Egyetemén a Kiterjesztett Valóság (Augmented Reality) és Számítógépes Játékok tanszék vezetője. A Center for Advance in Digital Entertainment Technologies (CADET) és a Pervasive Entertainment Lab Salzburg (PELS) kreatív és tudományos irányítója. Hosszú ideig volt az Ars Electronica Futurelab ösztöndíjasa. Elnyerte többek között az UNESCO Digital Arts Award és a Crossing Europe ösztöndíjakat, és eddig több mint 25 országban mutatta be munkáit. Kutatóként jelenleg interaktív dramaturgiával és immerzív élményterek létrehozásával foglalkozik. Reinhold Bidnerrel közösen alapították az 1n0ut formációt.

Az 1n0ut (Robert Praxmarer & Reinhold Bidner) művészeti kollektíva számos videós, interaktív művészeti, tánc- és színházi projektet valósított meg. A csapat érdeklődésének fókuszában a szinesztetikus élmény, a különböző érzékelési területek közti kapcsolódások megteremtése áll. Számos díjjal elismert, interdiszciplináris munkáikban analóg és digitális folyamatok keverednek a tudomány, a technológia és a művészet hármashatárán.

Charlotte Emily (UK/D): Van köztünk egy hős, csak életet kell lehelnünk belé

Pannonhalma a hős szülőhelye. Charlotte kísérlete a szentek és szuperhősök karakterét vizsgálja. Kiindulási pontja a megosztás heroikus aktusa, az a történet, amely szerint Szent Márton kardjával vágta ketté köpenyét, hogy egy nincstelen koldussal osztozzon rajta. Mi a mai olvasata ennek a történetnek? Mit jelent a mai ember számára? A művész beleássa magát – a legenda szerint Márton szülőhelyén alapított – Pannonhalma történetébe, miközben annak mai képét is igyekszik megismerni.

Charlotte Emily 23 éves brit művész, jelenleg Münchenben él és dolgozik. A Londoni Egyetem színház szakán alternatív művészet/performanszművészet szakon végezte tanulmányait, Fulbright-ösztöndíjasként kitüntetést szerzett és fiatal kora ellenére már dolgozott olyan tekintélyes intézmények, mint a Battersea Arts Centre, a Southban Centre és az Artsadmin égisze alatt különböző projekteken. Interdiszciplináris, kollaboratív művészeti gyakorlata a történettel és a történet reprezentációjával kísérletezik az előadó-művészet, a performansz, az írás, az illusztráció és a fotográfia eszközeivel. Saját bevallása szerint a mindennapi élet szabályai, rutinszerű menete és ezeknek csak látszólag ellentmondó romantikája inspirálja. A kialakuló szokás-mintázatokat, a mindennapi döntésekkel vállalt kockázatot és a váratlanhoz, a magyarázatra szorulóhoz fűződő viszonyt vizsgálja, emberek, helyek és tárgyak közti kapcsolatokat kutat. „Szeretném felfedezni, leleplezni a tereket betöltő történeteket, előásni, felszínre hozni a bennük lüktető identitásokat és beszélgetést, eszmecserét kezdeményezni.”

Philippe Vaz Coatelant (F): Imafüzetek

A Füzetek című felvetéssorozat olyan képzőművészeti munkákat takar, amelyek egy adott helyhez és annak történelméhez kötődnek. A művész arra kéri a nézőt, hogy hagyjon nyomot a kiállítótérben, amelyet a környező valóság visszhangjaként értelmez. A fenti egyszerű kiindulópontok számos variációs lehetőséget rejtenek. Minden esetben adott egy installáció/„szobor” – alapja egyszerű faszerkezet, rajta fehér „levelek” vászonból vagy papírból – és a nézők, az arra járók számára íróeszközök, illetve nyomhagyásra alkalmas eszközök. A művészi propozíció, a kész munka szorosan kapcsolódik az adott földrajzi helyhez és annak történeti, jelen gazdasági-társadalmi realitásához. Rövid életű, és születésétől az átalakulás állapotában van. Pannonhalmán az *Imafüzetek* a hely spiritualitásának finom visszaverődéseit gyűjti össze.

Philippe Vaz Coatelant sokoldalú, számos médiummal és formával kísérletező francia képzőművész, aki eddig leginkább a festészet, az installáció és a land art műfajaiban alkotott. Központi törekvése, hogy érzelmi és intellektuális kapcsolatot generáljon a nézővel és ezzel újraértelmezze, definiálja az életben számára megmutatkozó új poézist. Számos olyan rezidenciaprogramban vett részt, amelyek különböző művészeti ágak együttműködését és interdiszciplináris kreativitást szorgalmaztak. Dolgozott építészekkel, dizájnerekkel; munkái számos kiállításon szerepeltek Kanadától Belgiumig.

Matt Coco (F): Kísérlet múzeumi szemlélettel – #1

Matt Coco egy olyan installáción dolgozik, amely Pannonhalma történetét, a történelmi rétegeket vizsgálja, ezeket igyekszik „kicsomagolni”. Munkájában a taxonómia és a régészet munkamódszereit hívja segítségül mind a kutatás, mind a rendszerezés fázisaiban. A fikció izgalmas elegyet alkot a valósággal. 2012 tavaszán olyan installációt készített, amely egy kitalált régészeti feltárási helyszínről előkerült agyagfragmentumokat mutatott be, egy elképzelt, sosem létezett múlt relikviáit, amelyekben mégis visszaköszönt az aktuális helyszín múltja és jelene. Ezt a koncepciót gondolja most tovább.

Matt Coco Lyonban élő, számos médiummal kísérletező francia művész. A helyszínek, kontextusok különösen fontosak számára az alkotói folyamat során. „A helyszín a munkám kiindulópontja és kérdéseim ihletője. A tér, a történelem, az emlékezet pedig a rétegek, amelyeket vizsgálok. Az adott helyszínen végzett kutatásaim célja, hogy válaszokat találjak a helyszín felvetette kérdésekre. Folyamatosan keresem az új kontextusokat, a különböző értelmezési lehetőségeket.”

Az utóbbi 10 évben Matt Coco munkáit számos kiállításon láthatta a közönség Franciaországban, Svájcban és Írországban. Dolgozott különböző művészeti ágak képviselőivel, zenészekkel, fotóművészekkel, formatervezőkkel különböző intézményi kontextusokban, a múzeumok és galériák mellett például rádióállomásokkal gyerek- és fiatal közönségnek is, de arra is volt példa, hogy elítéltek vagy pszichiátriai intézetek ápoltjai voltak a nézői egyes projektjeinek. Ezek a szokottól eltérő lehetőségek segítették hozzá, hogy továbbfejlessze munkamódszerét, amely az alkotás és a mű kontextusa dialektikájának megfigyelését tekinti kiindulópontnak, és az alkotás és a néző találkozásának lehetőségét igyekszik megteremteni.

Klaus Fruchtnis (F): Sensus beta #3

A *Sensus beta* című installáció azt vizsgálja, hogy miként befolyásolja és irányítja a modern technológia életünket és viselkedésünket gyorsan változó világunkban. Fruchtnis munkája végigvezeti a nézőt egy interaktív útvonalon valóság és virtualitás határán. A nézők mozgása pillanatonként új térképet rajzol, amely a munka második rétegeként is értelmezhető. A 2012-es Sensus beta #1 a sorozat első darabja. Ebben a művész az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának passzusait használta, amelyeket számítógép szólaltatott meg a nézők térben való mozgására reagálva egy ipari kamera segítségével. A Sensus beta #3 a pannonhalmi arborétumban bontja ki a művészt foglalkoztató kérdéseket.

Klaus Fruchtnis fotóművész, digitálismédia-művész Rennes-ben, majd tanulmányait a Sorbonne-on folytatva szerzett képzőművészeti diplomát. Kutatási területe a digitális művészet, a fotó, a multimédia, a digitális rajz és az experimentális média. Munkáiban új technológiák alkalmazásával, új és szokatlan művészetértelmezésével megkérdőjelezi a kép eredetét és jelenlétét a mai művészetben, valamint rákérdez a képek szerepére és befolyásoló hatalmára mindennapi életünkben.

Yoko Fukushima (J/F): Zenészek nélküli zenekar

A *Zenészek nélküli zenekar* egy mobil installáció, amelyet a természet szólaltat meg. A szél, de már egy gyengébb fuvallat is mozgásba hozza a képzeletbeli karmesteri pálcát. A különböző csengők és zeneszerszámmá avanzsáló tárgyak, az éneklő függöny (és a madaraknak kedves csemegék) közös játékra hívják az arborétum szárnyas lakóit. A zenemű, amelyet nézőként meghallgathatunk, a zenekar hangjaiból, a rezidencia zenekari „próbái” során rögzített felvételekből és a park esti hangjaiból áll össze.

Yoko Fukushima a video, az installáció és a performanszművészet területén alkotó, japán származású, Franciaországban dolgozó művész. Tokióban a Kasei Egyetemen, majd a Versailles-i Képzőművészeti Egyetemen szerzett diplomát. Egyebek mellett Franciaországban, Spanyolországban, Ukrajnában, Litvániában vett részt kiállításokon. „Leginkább a minden szempontból meghatározó »itt és most«, és a test–lélek, ember–természet megfejthetetlen dualitásainak természetét tanulmányozom. Munkáim az emberi tapasztalás lényegére kérdeznek rá, miközben tudatosan törekszem valamiféle objektivitás irányába.”

Hadi Júlia, Arany Virág, Juhász András, Sőrés Zsolt (H): Kötelező haladási irány

A csapat tagjai egy olyan egyedi rendszert hoztak létre, amelyben a tér érzékelésének teljességére, kiterjesztésére törekedtek. A *Kötelező haladási irány* ezt a rendszert tekinti kiindulópontnak a rezidenciaprogramban folyó kísérletezés során. A mozgás, a hang és a kép organikusan kapcsolódnak, egyenrangú alkotóelemei az előadásnak. A mozdulat által keltett hang hívja elő a képet, amelynek fényében válik láthatóvá a mozdulat. Így egy zárt körkörös rendszerben születik az előadás. Ebben a láncreakcióban az alkotók improvizációja egyéni folyamatként nem, sokkal inkább egymásrautaltságuk rendszerében értelmezhető, befolyásuk a következő láncszemre önmagukra is mindig visszahat.

Hadi Júlia a Budapest Kortárstánc Főiskola koreográfus szakán végzett 2008-ban. Első munkáját 2007-ben mutatta be Üvegbura címmel, amelyért a Trafó Kortárs Művészetek Háza és a MU Színház által a magyar kortárs tánc legszínvonalasabb alkotásainak, alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére alapított Lábán Rudolf-díjra jelölte a független esztétákból, kritikusokból és szakújságírókból álló zsűri. 2009-től táncosként a HODWORKS produkcióiban lép fel. 2010-ben a Műhely Alapítvány 10 éve nagy sikerrel működő rezidenciaprogramjának – az Ismeretlen Kutatása – ösztöndíjasa volt. Azóta Arany Virággal közösen készíti és mutatja be önálló munkáit.

Arany Virág a Budapest Tánciskola elvégzése után tanulmányait a Budapest Kortárstánc Főiskolán folytatta, valamint részt vett a Centre Choréographique National de Montepellier „choreography research” képzésében. Szabadúszó táncosként dolgozott többek közt Nigel Charnockkal, Eleonore Valere Lachkyval, a Pataky Klári Társulattal, Shimrit Golannal, Gold Beával, Nagy Andreával. 2009-ben saját készítésű szólója Mások vittek rossz utakra címmel elnyerte a zsűri díját a SzólóDuó nemzetközi Tánc Fesztiválon.

Juhász András a Magyar Iparművészeti Egyetem (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem/MOME) video szakán végzett 2003-ban. Az egyetemi évek alatt kezdett dolgozni a TÁP Színház társulatával, együttműködésük azóta is töretlen. Közös munkájuk a Keresők és a Minden Rossz Varieté, amely előadásokkal a TÁP Színház két egymást követő évben elnyerte a Szegedi Alternatív Színházi Szemle (SZASZ), a 2002 óta évente megrendezett legnagyobb, a hazai alternatív előadásokat felvonultató seregszemle fődíját. Önálló rendezésű video-performanszai, installációi 2005 óta számos budapesti és külföldi helyszínen voltak láthatók. Részt vett a Temps d’Images (Képek Ideje) Fesztivál sorozatban Rómában és Düsseldorfban is. A Don’t Eat Group alapítója. Jelenleg a MOME médiadizájn szakán és a Magyar Képzőművészeti Egyetem díszlet-jelmez szakán óraadóként tanít.

„A videót egy fontos jellemzője különbözteti meg az összes többi médiumtól: a valós idejű kép létrehozásának képessége. Ez az, ami… csak erre a műfajra jellemző… Számomra legfontosabb az egyidejűség, a pillanat megragadása. Az élő kép létrejötte és az élőkép megjelenése a térben. A valóság és a digitalizált valóság viszonya.”

Sőrés Zsolt Ahad (Budapest, 1969) jelenleg működő együttesei: Noise Flowers (Oli Mayne-nel és Wahorn Andrással), trió Franz Hautzingerrel és Isabelle Duthoittal, duó Jean-Hervé Péron Art-Erroristtal (Faust), I Belong to the Band (Adam Bohmannal, Oli Mayne-nel és Jean-Michel Van Schouwburggal), duó Christian Skjødttel, „Spiritus Noister” (Ladik Katalin és Szkárosi Endre fonikus költőkkel), Lektrónia című multimédiás projekt Ladjánszki Mártával és Koroknai Zsolt képzőművésszel, Don’t Eat Group (a filmes, videó-képzőművész Juhász Andrással) stb. 2010-ig a Láthatatlan Filmek Klubja című vetítéssorozat szervezője volt a Ludwig Múzeumban. 2008-tól a Relatív (Át)Hallások Nemzetközi Független Kortárs Zenei Találkozó művészeti vezetője az Artus Stúdióban, Budapesten. Az alábbi kötetek magyar kiadásának szerkesztője volt: Jozef Cseres: Zenei szimulákrumok; Michael Nyman: Kísérleti zene. Cage és utókora; Edwin Prévost: Nincsen ártatlan hang. AMM és az önfelfedezés gyakorlata. Metazenei Narratívák. 2008-ban Az autonómia új esélyei címmel Peter Lamborn Wilson / Hakim Bey és mások írásaiból szerkesztett kötetet. 2009-től a kultikus horror-underground-szürrealista filmrendező, Andrej Iszkanov (Habarovszk, Orosz Távol-Kelet) egyik munkatársa.

Carl Hurtin (F)

Hurtin terve, hogy eltéríti, félreérti és félreértelmezi a Pannonhalmi Főapátság arborétumában talált tárgyakat, helyeket, jeleket. Egy olyan történetet kerekít így, amely a nyilvánvaló helyett az esetleges, a valószínűtlen, mégis lehetséges felé irányítja a képzeletünket. Fantáziajátékba hajló előadás ez, amelynek során az arborétum egy új történetet tár a néző elé. A játék lényege és tétje a nyelv használatának teljes kizárása: jelekkel, szimbólumokkal a mai és a történelmi szituációra reflektálva összerakni egy történetet.

Carl Hurtin kritikai alkotói munkásságának, kutatásainak központi kérdése az egyén autonómiája a fogyasztói társadalomban. Munkája, melyben fontos szerepet kap a zene vagy a zenész alkotótárs, minden esetben helyszínspecifikus, és reflektál az adott kontextusra. A hang, a beszéd, az ének vagy akár a légzés számára a szabadság utolsó lehetséges formái. Saját és mondandója autonómiáját egy utópisztikus mobil helyszín – Unité mobile de Parc et Jardin – segítségével teremti meg. Hurtin performansz, video, installáció formájában ragadja meg, ejti foglyul a valóságot, majd fejtetőre állítja, rábírja, hogy valljon színt, ismerje be hiúságát és felületességét. Addig manipulálja újra és újra, míg teljesen a sajátjává nem gyúrta.

Koleszár Ferenc (H): Árnyas

Az *Árnyas* alapötlete a személyes–nyilvános és a pillanatnyi–rögzített fogalmai köré épül. Ebben az interaktív installációban a fényforrás és egy fényérzékeny felület között álló néző sziluettjének árnyképét rövid időre megőrzi a felület, és árnyképünkkel, melynek tárgyai és szerkesztői vagyunk egyszerre, interakcióba léphetünk. A Moholy-Nagy-féle fotogramot idéző képek, rögzített árnyékok digitalizálása és (on-line) továbbítása sajátos festményeket eredményezhet. A tartalmat a közönség viselkedése, kíváncsisága határozza meg, ahogy az installációval kísérleteznek, egymást tanítják, együtt fedezik fel az Árnyas kínálta lehetőségeket.

A szekszárdi születésű Koleszár Ferenc jelenleg Budapesten élő és alkotó képzőművész. A Magyar Iparművészeti Egyetem (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, MOME) elvégzése után az egyetemen tanított majd elvégezte a doktori iskolát. Tanulmányai fókuszában a szilikáttervezés és szakmai tapasztalatai révén a környezettudatosság áll. Munkáit spanyolországi, hollandiai, ausztriai, németországi és koreai kiállításokon is láthatta a közönség. Alkotói munkája középpontjában az akció-médium-objekt hármasát állítja, és egy olyan rendszerben gondolkodik, amelyben a kreatív folyamat, a médium és a mű(alkotás) oszthatatlan egészként van jelen.

Livescape (Perrine Joveniaux, Stephane Kozik, Aurélien Giraudet, Damien Petitot és Damien Pairon)

A Livescape története egy természettel és élővilággal foglalkozó hang- és multimédia laborban kezdődött. A soundscape ’hangtáj’ a természetes és az embertől származó hangok összessége, melyek egy adott térben ’környezetet’ hoznak létre az akusztikus ökológiai rendszerben. A Livescape elképesztő szerkezeteket, interaktív bio-interfészeket, hibrid hangszereket, kezdetleges és a technika legújabb ismereteire építő hangkeltő eszközöket, hangszobrokat hoz létre.

Munkájuk, nevezzük akár installációnak, workshopnak, találkozásnak vagy performansznak, résztvevőnek tekinti a befogadót. Az előadás végén a nézők kipróbálhatják a „hangszereket”, és kérdéseket tehetnek fel a kreatív folyamatról vagy éppen a technikai részletekről. A land art hagyományait követve analóg módszerekkel, de az elektronikus zenét is beépítve hanginstalláció és performansz, egyfajta multimédia-installáció a csapat munkája. A hangszerek saját találmányok, a zöldségekkel jól megfér a szintetizátor és az ütőhangszeres csirke. A video realtime, tehát a helyszínen, a pillanatban születik és egészíti ki a hanguniverzumot.

Cédric Sabato: Herbal ghetto

A *Herbal ghetto* utópisztikus látomás innovatív, organikus installáció formájában, amelyet egy meteorológiai állomás hoz működésbe. A napsütés, a szélsebesség, a levegő páratartalma és a harmatpont alkotja azt a viszonyítási rendszert, amelyre négy lemezjátszó reagál interaktív, élő kvartettet alkotva, melynek játékát az időjárás és annak változása határozza meg.

Cedric Sabato olyan témákkal foglalkozik, mint a génmanipulált növények elterjedése vagy a képek rutinszerű manipulálása a mai médiában. Alkotói munkássága az innovatív technológia és a biotechnológia területeire fókuszál, érdeklődése a digitális művészet, a hangművészet és az ökoinnováció kategóriákat fedi le. Munkáiból nem hiányzik a humor és az irónia.

Sam Spreckley

Spreckley a rezidencia ideje alatt készülő videomunkában hang és kép kapcsolatával játszik, kísérletezik (ám ez ne tévesszen meg senkit a munka komolyságával és kvalitásával kapcsolatban). Alkotásaiban a két érzékterület harmóniájának radikális megbontása nem ritka élmény a néző részéről, a hallott és a látott egymástól gyakran távoli dolgokat jelöl, összekapcsolásuk izgalma asszociációkat indít el. Inspirációul és témaként most az arborétum természeti kincsei és az ott dolgozó művészek szolgálnak. Spreckley az összegyűjtött anyagot szerkeszti egységgé és vetíti le a közönségnek.

A jelenleg Skóciában alkotó Sam Spreckley (MA – time-based art és electronic imaging [2008] University of Dundee) már számos nemzetközi sikert tudhat maga mögött. Kiállított a Skót Modern Művészetek Nemzeti Galériájában, az Aberdeen Art Galleryben, Mexikóban, Amerikában, Németországban, Olaszországban és Japánban.
Egészen újszerű munkája – például a zöldségek és ásványok hangjaival foglalkozó sorozata – a természet és az ember formálta környezet viszonyával foglalkozik. Hangkísérletei apró, hétköznapi mozzanatokból születnek és a mai ember természetre való „odahallgatásának” szimbolikus jelentését járják körül.

Spreckley a filmkészítés, a dizájn, az illusztráció és a „hangtervezés/ hangművészet” területén egyaránt otthonosan mozog. Filmjei a hang és a kép közötti kölcsönhatásokat veszik górcső alá.

Claudio Stellato (I/B): Rituálé

Stellato jelen kutatásainak középpontjában a rituáléba hajló, tökéletes pontossággal végrehajtott, ismétlődő cselekvések állnak a törzsi rítusoktól a reggeli ébredést követő lehető leghétköznapibb cselekvéssorozatig. *Rituálé* munkacímű kutatási projektjében a rituálé tárgyát és folyamatát, történetét, tökéletesedését és változását, továbbadásának mikéntjét, a hozzá kapcsolódó tárgyakat, a rituális cselekvés természetét, a cselekvéssor logikus rendjét veszi górcső alá. Stellato folyamatosan keresi azt a formát, amely leginkább segíti az idea konkréttá formálásában és kommunikálásában. Célja egy olyan univerzális mozgásnyelv megteremtése, amely intellektuálisan és zsigerileg is hatással van a befogadóra. Munkája képekből építkezik, amelyekről számos réteg lefejthető, gyakran egy abszurd szituációban nyernek új értelmet az egyszerű mozdulatok.

Claudio Stellato Brüsszelben élő, rendkívül sokoldalú olasz művész. 17 évesen jazz-zenésznek tanult a milánói Scuola Civica Jazz diákjaként. Később utcaszínházi projektekben vett részt, majd cirkuszművészként végzett Toulouse-ban. Dolgozott számos kortárstánc-társulattal és színtársulatokkal, 2007-től a Dame de Pic/cie Karine Ponties két előadásában szerepelt. Közreműködött Budapesten Réti Anna és Amos Ben Tal Fregoli szindróma című projektjében. A hazai közönség a Trafóban láthatta L’Autre című munkáját, amelyet hároméves kutatás előzött meg a test és a tárgy közötti kapcsolat témájában. Kiforrott és izgalmas mozgásnyelve sajátos univerzum határait jelöli ki, melyben az ember és az őt körülvevő tárgyak sokféle módon kommunikálnak. A Parkinprogress keretében új kutatási projektjének témáját járja körül.

Anne-Sophie Turion (F/CAN): A Free Replay

„Az arborétum a munka központi eleme, élő magja. Önálló karakterként tervezem bemutatni, olyan szereplőként, akinek története van, aki sokat látott, tapasztalt, és ezt képes megosztani a nézővel.”

A projekt a kollektív és egyéni emlékezet terében zajló kísérlet: megálmodni, hogy egy hely hogyan idézné fel és hogyan osztaná meg az emlékeit. Turiont a narratíva és az emlékezet találkozása foglalkoztatja, az a virtuális tér, amelyben a fantázia és a valóság keveredik, véletlenszerűen, vagy egy szinte megfejthetetlen logikát követve bukkannak fel a történések. Egy régi iskolai tábla, számtalanszor teleírt, számtalanszor letörölt, egy sokszor újra- és átírt történethalmaz kronológia és hierarchia nélkül. A régi dolgok és a tegnapok keveredése.

Anne-Sophie Turion Párizsban díszlettervező, majd Kanadában színházi rendező szakon tanult. A performanszművészet és a színház területén egyaránt otthonosan mozog, jó érzékkel fonja egymásba a különböző narratívákat. Bár saját bevallása szerint a színház születésének titkát szeretné felfedni, mégis elkötelezett a hagyományos színház esszenciája, lelkülete mellett. Változatos témák keltik fel figyelmét, amelyekben azonban egy dolog közös: rávilágítanak a fikció, a reprezentáció, a projekció és a fantáziálás univerzális emberi igényére. Olyan narratívával dolgozik, amely nyitva hagy történeteket, és leginkább a gyermeki, szabad, elkalandozó történetmesélést idézi. „Szívesen teremtek olyan pillanatokat, amelyekben a történet mintegy magától működik, hihető, és olyanokat is, amelyekben valamiféle hiányt él meg a befogadó, mintha valami nem egészen stimmelne.” E hiányokon keresztül szivároghat be a burleszk, az abszurd. A látványos és a teljesen hétköznapi egyensúlyát, izgalmas váltakozását igyekszik létrehozni. Gyakran dogozik „hozott anyaggal”; felfedezhetünk ismerős képeket, történet-fragmentumokat, unalomig ismert dallamokat, amelyek új életre kelnek. A kollektív emlékezetre apellálva új kontextust és szokatlan kapcsolódási pontokat ajánl a nézőnek.

Vladimir Vetrovsky (CZ): I. S. O. 2012

Az *I. S. O. [Inpark Strange Object] 2012* egy újrahasznosított anyagokból, papírból, tárgyakból (szemétből) épülő installáció projekcióval, amelyben a bábszínház és az animációs film egyes elemei is visszaköszönnek.

„Amikor a stúdió falain kívül dolgozom, igyekszem saját művészeti hitvallásom, elképzeléseim határait felderíteni és új utakat nyitni más médiumok felé, mint például az objekt, az installáció vagy a film. A Parkinprogress keretében tervezett projektem kapcsán az előkészületi fázisban a festmény és a szobor nyílt médiumként vannak jelen, nyitottan arra, hogy a kortárs képzőművészet aktuális irányzataira reagáljanak, kapcsolódási pontokat találjanak. A munka maga »happening«, amely reagál mind a többi részt vevő művész és a nézők kreatív impulzusaira, mind a helyszín sajátos atmoszférájára.” Vladimir Vetrovsky cseh festő, szobrász. Prágában tanult díszlettervezést, majd ugyanott szerzett diplomát festő szakon. Számos ösztöndíjat nyert el, munkáival csoportos és egyéni kiállításokon szerepelt hazájában és külföldön egyaránt.

Zagyvai Sára (H): Almost Adult

Zagyvai Sára az *Almost Adult* című videomunkán dolgozik az arborétumban. A téma a bizonytalan lebegés a kamasz- és a felnőttkor közti senkiföldjén, melyet nagyon érzékletesen közvetít a választott médium. Izgalmas kérdés, hogy a részt vevő fiatal művészek hogyan reflektálnak a felvetett (kimondatlan) kérdésekre. „A modellek bizonytalanságát felnagyítja az alkonyati park fényei és a vásznon megjelenő nappali világosság közötti kontraszt, mely a nézőt egyszerre elvarázsolja és felkavarja.” A valós és virtuális terek találkozásából álomszerű jelenség születik.

Zagyvai Sára a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotó szakán tanult. Már fiatalon érdeklődött a fotográfia iránt, a Nemzeti Múzeum fekete-fehér laborjában gyakornokoskodott, majd a testvérével közösen nyitott budapesti CD-FŰ teaházban számos kiállítást szervezett. 2010-ben elnyert egy ösztöndíjat Bozen-Bolzanóba, ahol grafikával foglalkozott, majd Francesco Jodice stúdiójában kapott gyakornoki lehetőséget. Az egyetem utolsó évében a video keltette fel érdeklődését.