Kedves Zsolt,
bár ismerjük egymást látásból, sohasem beszélgettünk egymással. Amióta először színpadon láttalak, biztos vagyok benne, hogy különleges tehetségű színész vagy.
Miért a nyílt levél? Mert a Heti Válasz március 14-ei számában adott interjúd olyan sok tanulságot rejt magában, hogy úgy gondoltam, jobb, ha mások is olvassák mindezt. A tehetség kötelez. Nemcsak arra, hogy munkánkat a legmagasabb szinten végezzük, hanem, arra is, hogy minden szavunkért vállaljuk a felelősséget. Úgy érzem, hogy Te vagy csúsztatsz, vagy nem tudod, mit beszélsz.
"Ha valami gondom az egész, politikai szempontok szerint felépített történettel van, az éppen ez. Hogy szakmáról nem esett egy szó sem" - mondod. Egyetértek, és ezért kérdem Tőled: nem gondolod, hogy Vidnyánszky Attilának kevesebbet kellett volna beszélnie jobboldali kötődéséről, és sokkal többet arról, hogy pontosan milyen szakmai szempontok alapján alakít át egy jelentős konszenzussal elfogadott Előadó-művészeti Törvényt? Nem gondolod, hogy az új Előadó-művészeti Törvény által létrehozott Színházművészeti Bizottságba valahogy egyoldalúan lettek kiválogatva a tagok? Nem gondolod, hogy amikor a Nemzeti Színház június végégig regnáló igazgatóját nyilvánosan "lezsidózták" és "lebuzizták", akkor nem arról kellett volna beszélni, hogy vajon mi a szerző szándéka Kacsóh Pongrác János vitézében, hanem egyszerűen csak ki kellett volna állni egyik kollégánk emberi méltóságának megvédése érdekében?
Nyilván nem gondoltad így, különben már akkor felháborodtál volna azon, hogy a szakmáról nem, csak a politikáról esik szó.
"Netán valaki ott állt Alföldi Róbert háta mögött is" - sejteted. Óriási különbség azonban, hogy az akkor felkért zsűri önmagát függetlennek tartotta, ám a mostani nem. Talán elkerülte a figyelmedet Kerényi Imre nyilatkozata. Ő a processzust a demokrácia fátyoltáncának nevezte. Akkoriban a zsűritagok közül senki sem mondott még ehhez hasonlót sem. Az a pályázat legfeljebb a zsűri szakmai bátortalansága miatt volt problematikus, amennyiben nem mertek teret adni a Hudi László által képviselt progresszivitásnak. A mostani pályázat azonban felháborító volt, mert szó sem volt versenyről, a kormányzó párt jelölte ki az új vezetőt.
S ha még egyforma is volna a két helyzet, Te úgy gondolod, hogy a bajt újabb bajjal érdemes orvosolni? Vagy egyszerűen csak így védekezel? Azt gondolod, hogy nem helyes, ami történt, de korábban sem volt minden rendben, így lépjünk is tovább? Azt gondolod, hogy van két tábor egy szakmán belül, és amit szabad az egyiknek, azt szabadjon a másiknak is? Így gondolod? Ezzel a gondolkodással lépsz színpadra? Így alkotsz, így beszélsz az emberekhez?
"Az igazat megvallva nem szeretem ezt az ők-mi felosztást" - mondod. Akkor miért nem zavar, hogy Vidnyánszky Attila meg épp ezt szereti? Ő fogalmazott úgy, hogy most jobbra leng az inga. De mondott ennél cifrábbat is. Amikor az NKA kurátoraira kellett a színházi szervezeteknek jelöltet állítani, egy asztal köré ült a Magyar Teátrumi Társaság, a Magyar Színházi Társaság, a Független Előadó-művészeti Szövetség és a Magyar Bábművészek Szövetsége. Attila az asztalra helyezte karját, az asztalt két képzeletbeli térfélre osztotta, majd így szólt: "Ott vagytok ti, mi meg itt vagyunk. Örüljetek, ha egy jelöltet is állíthattok." Tanúm erre Csizmadia Tibor, MSZT elnök és Csató Kata, MBSZ elnök. Mi akkor ott köpni, nyelni nem tudtunk. Ketté volt osztva a szakma, nem tehettünk ellene semmit.
Zsolt, van a TI és van a MI. Mert Vidnyánszky Attila így akarta. Korábban volt olyan, hogy egyik utálta, vagy lenézte a másikat. De nem volt TI és nem volt MI. Ha csak nem a függetlenekre gondolunk, akik évtizedeken át sem bírták elfogadtatni a kőszínházakkal, hogy nincs két szakma, csak egy. Hogy mennyire nem volt két szakma azt talán jól példázza, hogy amikor évekkel ezelőtt kéréssel fordultatok a magyarországi színházak felé, akkor Sirály előadásunk teljes jegybevételét ajánlottuk fel a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház javára.
Zsolt, ha nem szereted a kettéosztottságot, tegyél ellene. Beszélj Attilával, aki barátod, munkaadód és alkotótársad. Győzd meg őt arról, hogy ne büntesse azokat, akik másképp gondolkodnak, mint ő. Beszélsz vele? Meggyőzöd őt?
"Magunkat fosztjuk meg attól, hogy jót hozhassunk létre együtt" - mondod. Zsolt, határtalan fantáziájú művész vagy, próbálj meg elképzelni valamit. Együtt dolgoztok Debrecenben a Csokonai Színházban, miközben Kósa Lajos helyére egy új polgármester kerül, aki történetesen nagyon rühelli azt, amit műveltek a színházban. Időnként tüntetést szerveznek a színház épülete előtt, ahol Attilát "határon túli magyarként", sőt "ukrán bevándorlóként" emlegetik. Titeket ez méltán sért, főleg, hogy nem áll ki mellettetek a szakma azon része, akiket az új hatalom támogat. Egy törtető rendező bejelenti igényét a színházra, mondván, hogy élete álma az, hogy a Csokonai Színházban rendezhessen. Attila állja a sarat, még indul is a következő pályázaton, de természetesen nem sikerül neki: távozni kényszerül. Jön a törtető rendező és azt mondja Neked, "Zsoltikám, olyan jó színész vagy, olyan kár volna, ha megfosztanál minket attól, hogy valami jót hozzunk létre együtt". Te mit mondanál, Zsolt? Azt, hogy örömmel? Tudod, vannak mások is, akik kötődnek rendezőikhez, igazgatóikhoz. Ilyen van. Jó, hogy van még ilyen. Te nem így gondolod? Szerinted mindegy mi történik, lényeg, hogy színházat játsszunk boldogan?
"Azt viszont tudom, hogy egy színház felépítése időbe telik" - mondod. Biztos vagyok benne, hogy tudod. Te igazán tudod, hiszen Beregszászon évtizedek munkájával hoztátok létre színházatokat. Éppen ezért nem értem, hogy miért nem vagy egy leheletnyivel szolidárisabb. Alföldi Róbert felépített egy társulatot. Lehet más az ízlésed, de azt nem mondhatod, hogy ez nem volt társulat. Ezek a kollégák bíztak egymásban, és a vezetőjükben. Épp úgy, ahogy Ti is. Kicsivel több, mint négy évük volt. Nem sok. Talán egy kör még belefért volna, nem gondolod?
"Egyértelmű provokáció, de ha ebben lelik örömüket, hát leljék" - mondod. Mi abban a provokáció, hogy egy regnáló igazgató bemutatja azt a darabot, amit évad elején beígért a közönségének? Provokáció, mert nem azt teszi, amit Vidnyánszky Attila kért tőle? Sokan voltunk, akik kérleltük Attilát, hogy ugyan gondolja már meg magát, és ne írja át a törvényt, hogy engedjen be másokat is a Színházművészeti Bizottságba ne csak a saját híveit, hogy értse meg a független színházak helyzetét. Kértük, hogy jöjjön el beszélgetésekre, hogy vegyen komolyan minket, hogy ne álljon bosszút. Kértük, de nem volt foganatja. Nem hallgatott ránk, mert ő bosszút akart állni.
Zsolt, miért gondolod, hogy az embernek az a dolga, hogy mindig az erősebb oldalára álljon? Miért gondolod, hogy úgy van minden jól, ahogy a Te mestered, Vidnyánszky Attila gondolkodik?
Zsolt, nincsenek kétségeid?
"Nem értem, hogy ha valaki kezet nyújt, miért nem lehet elfogadni" - mondod. Vidnyánszky Attila nem nyújtott kezet. Ő jött, kapott mindent, amit csak akart. Mindenhol rendezhetett, az Operaház főrendezőjévé válhatott, színházat is kapott. Nem utálta őt senki, még a kritikusok is a tenyerükön hordozták. Aztán Attila úgy döntött, hogy neki még több jár. Ő Kossuth-díjat akart, Nemzeti Színházat, saját érdekképviseletet, saját egyetemet. Azt akarta, hogy ő legyen a legfőbb potentát. Elérte, és most leereszkedőn nyújtja kezét. Csakhogy az a kéz nem üres. Abban a kézben ott van az a kapanyél. Nem a szájból lóg ki, hanem a kézben suhog.
Zsolt, kívánom, hogy egyszer lásd ezt a történetet más olvasatban is. Nem kell, hogy megértsd, csak lásd. Talán Te is gazdagabb lennél általa. Én sokat tanultam belőle.
A levelet eredetileg a Heti Válasz közölte
