► A 2012-es év Ön számára nagy színházi visszatérés volt: előadások Párizsban, Münchenben és Tokióban. Ezzel szemben Magyarországon a kultúra vészjósló ellehetetlenítését tapasztalni. Legutóbb Alföldi Róbert nyilatkozta, hogy valószínűleg külföldön folytatja. Tényleg külföld lehet az egyetlen komoly kiút a magyar alkotók számára?
*Schilling Árpád (SÁ):* Ha pénzt is akarsz keresni, akkor igen. A másik kérdés a bizalom, ami pénzben nem mérhető. Az, hogy egy másik ország, egészen más szakmai közege befogad, egyértelműen azt jelzi, hogy értesz valamihez. Itt nem számít sem a politikai elköteleződés, sem az ismerősök, itt te vagy egyedül, meg az, amit tudsz. Nehezen leírható az állapot, amikor a világ egyik legfontosabb operaházának intendánsa azt mondja Neked, hogy unikális vagy. Ettől nem leszel tehetségesebb, de egy időre lelazulsz, és elkezdesz azzal foglalkozni, ami a dolgod: színpadra állítasz egy művet. Ugyanez volt a helyzet Párizsban, amikor egy produceri iroda és az egyik nemzeti státuszú színház felkért egy saját kreáció megalkotására. A bizalom az alapja annak, hogy az ember kihozza magából a maximumot. Történt velem ilyesmi Magyarországon is. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor Zsámbéki Gábor elhívott a Katonába rendezni. Illetve 2007-ben, amikor az akkori oktatási és kulturális miniszter, Hiller István aláírt egy szerződést, amely három évre garantálta volna a Krétakör számára a művészeti innovátor státuszt. Ez utóbbi esetben azonban hamar vége lett a történetnek: a minisztérium egyoldalúan módosította a szerződést, a támogatást leépítették. Nem vitás, hogy minden művésznek, sőt minden polgárnak kötelessége harcolni a saját érvényesüléséért. De egy szakma esetében rendkívül fontos az utánpótlás biztosítása. Én 1995-ben kezdtem a Krétakörrel. Sok mindent csináltam: létrehoztam a semmiből egy európai hírű társulatot, kineveltem és útjára bocsátottam szakembereket, tanítottam itthon és külföldön, írtam publikációkat, tanulmányokat, rendeztem világhírű színházakban. Ennek ellenére fele annyira sem vesznek komolyan, mint mondjuk Vidnyánszkyt vagy Alföldit. Miért? Mert engem alternatívnak tartanak, ami azt jelenti, hogy hendikeppes, alacsonyabb státuszú, nem komolyan vehető. Tiltakozom ez ellen, és amit csak lehet, megteszek azért, hogy a hazai színházi szakma is megértse, változtatni kell a hozzáálláson, ha nem akarunk kiszakadni Európából. A fiatalokkal szembeni bizalmatlanság egyenes következménye a szellemi leépülés.
► Ez egy részlet a 2010-es első operarendezéséről, a Hamupipőkéről szóló kritikából: "A Hamupipőkével tulajdonképpen ugyanaz a problémám, mint annak idején a Feketeországgal is, nevezetesen hogy Schilling, miközben folyamatosan kárhoztatja a nézők passzivitását, nem kínál olyan struktúrát, amelyben tényleg (inter)aktívvá válhatnának.". Ez is eszembe jutott legutóbbi nagy hatású és gyújtó hangvételű ÉS-beli cikkéről („Tessék politizálni!”). Milyen tényleges megoldást ajánl az aktívabb polgári létezésformához? Volna más lehetőség is mint a verbális platformokon keresztüli számonkérés?
*SÁ:* Ez egy felületes kritika volt, amely nem vette figyelembe a kontextust, és elfeledkezett azokról a színházi nevelési, fórum színházi és diákszínházi munkákról, amelyeket a 2004-es Feketeország és a 2010-es Hamupipőke között létrehoztam. A verbális platformokon keresztüli számonkérés is rendkívül fontos eleme a demokráciának. Az írás és olvasás is épp olyan aktivitás, mint a tanítás vagy a tüntetés.
Ami a leggyakoribb félreértés az interakcióval kapcsolatos megnyilvánulásaimmal kapcsolatban, hogy egyesek azt hiszik, valamiféle kizárólagosságot akarok megteremteni. Épp a kizárólagosság ellen küzdök. Versenypárti vagyok, de addig, amíg nem látok mást csak egy féle működési modellt, addig azért harcolok, hogy legyen hozzáférhető valami más is. Legyen interaktív színház is, legyen olyan pedagógia is, amelyben a diák aktív résztvevője lehet az oktatási folyamatnak, legyenek a jelenleginél befogadóbb és átláthatóbb intézmények, az állam tegyen meg mindent azért, hogy a polgároknak könnyebb legyen elintézni az ügyeiket, legyen esélyegyenlőség, legyen valódi szabadság, s végül lehessen szabad verseny. Ma nincs tisztességes verseny, mert az alternatívát a pozícióban lévők ellehetetlenítik. Nem csak a politikusok, az egyes szakmák képviselői is. A paternalizmus, amelyet már legalább vagy tíz éve támadok, ősi természete a magyar társadalomnak. Ezért is olyan sérülékeny ez a nemzet. Rendkívül lassan regenerálódik, tulajdonképpen önpusztító életmódot folytat.
► Önről rég tudni, a közügyek iránti elkötelezett harcosa különféle szociális kérdéseknek. Az öt éve megújult Krétakör is egyre markánsabban foglal állást politikai ügyekben. (Lásd ügyvezetőjük, Gulyás Márton szerepvállalása a Humán Platformban). Legújabb produkciójuk sem véletlenül a Korrupció munkacímmel szerveződik. Netán az egyre aktívabb politizálással megtalálták a színház jelenlegi fő küldetését?
*SÁ:* Ahogy azt az előbb is mondtam, nincs kizárólagosság. A színháznak sincs egy fő küldetése. Sőt, ha igazán korrekt akarok lenni, akkor azt mondom, hogy egyáltalán nincs küldetése. A színház a szabad önkifejezés tere. Tulajdonképpen egy demokratikus alapjog gyakorlati megvalósulása. Minden egyéb ebből következik. Az persze kétségtelen, hogy egy önpusztító társdalomban fontos szerepet játszhatnak a politikai-közéleti fórumok. Egyik ilyen lehet a színház is. Nem utolsó sorban sokat kamatoztathatna ebből a színházi szakma maga. Fejleszthetné intézményi és művészeti kompetenciáit. A demokratikus és szakmai megújulás összefügg. Egyik sem fog menni önvizsgálat és munka nélkül. Egyelőre kevés esélyt látok bármelyikre is, de reménykedem. Az említett Humán Platform és Korrupció című előadás a Krétakör ügyvezetőjének az ötletéből jöttek, jönnek létre. Ő Gulyás Márton, az egyik fiatalember, aki a Krétakör műhelyéből lépett elő.
► 2004-ben Kanadában hallottam Öntől először azt, hogy a jövőben operákat is szeretne rendezni. 2010-ben debütált Münchenben, most egymás után itt a második és a harmadik operája is. Miként tekint most erre a nagyon is klasszikus és sokszor ódivatúnak vélt műfajra?
*SÁ:* Sohasem voltam operarajongó. Szüleimmel sem operába, sem színházba nem jártunk. Nagyon örülök, hogy megismerhetem ezt a műfajt is, ahogy korábban a színházat, a cirkuszt vagy a filmet. Szeretek tanulni, s ha ráadásul meg is fizetik, amit csinálok, akkor igazán nincs okom panaszra. Sőt, ha a különféle operaházak vezető úgy látják, érdemes bennem megbízni, akkor a továbbiakban is fogok operákat rendezni. Meghívásaim jelenleg 2015-ig szólnak. Ausztriába, Svájcba és Németországba várnak új kihívások. Az opera világa egy igazán hatalmas piac. A világ legkülönbözőbb helyeiről kerülnek elő karmesterek, énekesek vagy rendezők. Amíg a tehetségem elégséges ahhoz, hogy részt vegyek ebben a játékban, addig folytatom. Ha nem lesz több meghívás, akkor szomorúan, de elfogadom a helyzetem.
► Melyek a legnagyobb kihívások operarendezői szerepkörben?
*SÁ:* Megérteni a zenét, a librettót, az énekesek működését, az intézmény sajátos hierarchiáját, egyszóval mindent, amivel korábban nem volt dolgom. Ha a karmester nem szereti, vagy nem érti a színházat, egyedül maradsz. Ha az énekes nem szeret játszani, hiába is erőlködsz, hiszen neki már az is elég, hogy világra szóló hangja van. Ha az intézmény nem áll ki melletted, esélyed sincs. Meg kell szerettetned, el kell fogadtatnod magad úgy, hogy közben mégis azt érezzék, te vagy a főnök. Kemény pálya, bizonyos esetekben több száz ember rohangál a színpadon, és végül mindenki tőled várja a választ. Aztán jön a néző, aki nem ilyen lovat akart magának, meg a kritika, amely jóval keményebb veled, mert te nem vagy sztár. Szóval, hasítani kell rendesen. De aki nyűglődik, az menjen máshova. Én igyekeztem beleállni ebbe a szerepbe, de nem állítom, hogy néha nem volt tele a gatyám.
► Münchenben az Ön előtti legutóbbi Rigolettó nagy bukás volt azzal, hogy túlontúl elvont változatot vittek színpadra. Mint újító és modern szemléletű direktor, tisztában volt a kockázattal?
*SÁ:* Természetesen. És azt hittem, ha komolyan veszem a közönséget, akkor ők is komolyan vesznek engem. Azt gondoltam, hogy egy tiszta, lecsupaszított értelmezés olyan szellemi kalanddá válhat a sok túldíszletezett előadás között, amely felvillanyozza a német közönséget. Azt is gondoltam, hogy megértik, én nem eltakarni akarom a koncepciómmal a szerzőt, és az előadókat, hanem a lehető legkonkrétabb kereteket adom nekik ahhoz, hogy kibontakozhassanak. Nem akartam provokálni, újítani, igét hirdetni. Mégis sokan megbántódtak, mert csalódniuk kellett. Ahogy azt a mostani munkaadóm, a klagenfurti intendáns, Florian Scholz megfogalmazta, az operanézőnek Rigoletto négy dolgot jelent: egy púpot, egy nagy partyt és egy létrát az első felvonásban, egy zsákot a harmadikban. Hát itt egyik sem volt, mert épp azt szerettem volna, ha a nézők a jelentést élvezik, nem a konvenciót. Voltak, akik el voltak ragadtatva, kritikák is jelentek meg, amelyek ünnepelték az előadást. A premierközönség egy része azonban huhogott, és voltak keményen földbedöngető kritikák is. Azonban az operaház teljes vezetősége kiállt mellettem, és visszahívtak, hogy rendezzem meg Janacek Macropulosát. Most mit mondjak? Ha nekik bejött, én szívesen folytatom.
► Mind a Rigolettónál, mind pedig Mozart Idomeneojánál egy halálra ítélt szerelem az egyik alaptéma. Az apa és gyermeke (fia vagy lánya) közötti függőségi rendszer körül bonyolódnak a tragikus cselekmények. A rendező Schilling Árpádnak, mint családos apukának új kihívásairól, válságairól is kaphatunk-e itt valamiféle látleletet? Azzal, hogy ma már nem a színház a magánélete, milyennek találja az új kihívásokat?
*SÁ:* Igyekszem nem a saját életemet ráerőltetni a két géniusz művére. Apai, családi és egyéb zavaromról beszámoltam a 2009-es A szabadulóművész apológiájában a 2011-es Krízis trilógiában és a 2012-es Noéplenéte-ben. Ugyanakkor természetesen a korral járó tapasztalatok beépülnek a munkákba akkor is, amikor nem konkrétan azokról mesélek. Már nem csak a lázadó szemével látom a világot. A problémám épp az, hogy az a társadalom, amely az otthonom, folyamatosan infantilizál, késlelteti a beérést.
► Mozart nagyszabású operája igazi rendezői kihívás. Sok pénzből látványos produkcióval lehetne elkápráztatni a publikumot. Ami a modern, minimalista irányt illeti, 2006-ban egy salzburgi előadás már sokakat elkápráztatott. Ön mit tervez? Milyen költségvetésű produkcióra kértek fel?
*SÁ:* A teljes költségvetésről nincs fogalmam, de a klagenfurti városi színház nem vagyonos hely. A díszlettervező, Rune Guneriussen, egy norvég képzőművész, akinek ez lesz az első színpadi látványterve. Az intendáns ajánlotta őt, ahogy a francia jelmeztervezőt is, Axel Aust-ot. Célom az, hogy Rune látványos landart világát minimalista eszközökkel valósítsuk meg, s egyben adjunk lehetőséget az énekeseknek arra, hogy saját magukból, hangjukból, szellemükből és testükből rajzolják meg az opera kétségtelenül összetett dramaturgiáját.
► Mi mást tervez még erre az évre? A Krétakör látványosan felnőtt, önálló alkotói csapatként működik. Számítanak -e még a csapatkapitányra?
*SÁ:* A Krétakörnek több produkcióját is bemutatják idén. Gulyás Márton Korrupció címmel hoz létre előadást, amely egyben vitafórumként is funkcionál majd. Tóth Ridovics Máté kísérleti játékfilmet készít, amelyet a kormány által szponzorált és tulajdonképpen egy generáció lealázásaként funkcionáló reklámkampány, az „Új nemzedék, Minden ideköt” ihletett. Juhász Bálint egy pedagógiai programot visz végig a IX. kerület önkéntes diákjaival, amely az iskolaév végével zárul. Tervezünk még egy őszi fesztivált, és én is elkezdek egy új színházi munkát, amelyet majd 2014-ben mutatunk be.
A cikk eredetileg a HVG 2013/4. számában jelent meg. A szöveg újraközlésének engedélyéért köszönet a lapnak és a szerzőnek.
