– Amikor az ember társulati tag, akkor tulajdonképpen megkapja a szerepet, magánszínháznál azonban igent vagy nemet kell mondani. Miért mondtatok igent a Kramer kontra Kramerre?

*Nagy Ervin:* Életem egyik legnagyobb filmélménye a Kramer: gyerekkoromban láttam. Ha úgy vesszük, ez volt az első művészfilmes élményem, ami az emberben elég mély nyomokat hagy. Fekete-fehérben láttam, emlékszem, mert tévén néztem. Igen, ez már olyan régen olt, amikor még csak ilyen tv-k léteztek. Kicsit fájt a fogam, hogy az Esőember után, megint egy filmadaptáció jön, de tényleg nagy hatással volt rám a film és úgy érzem, most van is róla mit mondanom, mert van egy kétéves gyerekem nekem is. Nem egyszer, nem kétszer kerültem már otthon én is éles szituációba a munkám miatt, úgyhogy a téma elég közel áll hozzám. Mondjuk én Ted Kramerrel ellentétben eléggé hirtelen haragú és temperamentumos ember vagyok, de aztán könnyen el is felejtem az egészet.

*Kovács Patrícia:* Én például azért is jöttem el a Vígszínházból, mert, úgy érzem ott nem kaptam volna meg egy ilyen szerepet, mint Joanna. Nagyon jól esett, hogy Orlai Tibor producer és Rába Roland, a rendező is meglátta bennem ezt, mert úgy érzem, hogy több vagyok annál, mint amit általában gondolnak rólam. Megnyugtató, hogy ők is így gondolták. A film számomra is nagy élmény volt, olyannyira, hogy rögtön elolvastam a regényt is. A darab egyébként sokkal inkább hasonlít a regényre, mint a filmre, jóval árnyaltabb.

*NE:* A regény olyan számunkra, mint egy instrukció-gyűjtemény. Sokkal részletesebben írja meg, hogy mi történik például Teddel. A történet ugyanis onnan kezdődik, amikor már valami nagyon elromlott a Kramer családban, és ez sohasem egyszerű folyamat. Amikor az ember életében valami elromlik, akkor a kezdetekre visszatekintve mindig észlelhető, hogy már akkor ott vannak a kis hazugságmorzsák. A regényben nagyon jól benne van, hogy mik ezek a morzsák, milyen ez a házasság valójában. Nem százas a szerelem, sem a gyerekvállalás – bizonyos lelki motivációk hiányoznak mindkét emberből, és ennek megértésében sokat segített nekünk a regény.

– Egyikőtöket sem láttuk még gyakran szülőként a színpadon.

*NE:* Bizony, mind a kettőnk élete eljutott ide, pont most vagyunk korváltásban. Harmincöt évesen éppen ideje a fiatalfiú-szerepeket kinőni. Most már el lehet úgy is képzelni engem, mint apukát. Meg milyen színész az, aki nem vállalja fel a korát? Nyilván színésznőként ez nehezebb mutatvány, de szerintem fontos mindig tudni, hogy "igen, ez most egy nehéz időszak, át kell lépni másik szerepkörbe és kész ...". Én az elmúlt néhány évben eddig szenvedtem mert már az egyetem után sem voltam elég fiatal ahhoz, hogy a hősszerelmes karaktereket eljátsszam – de nem voltam elég öreg sem a nagy, klasszikus férfiszerepekhez. Most érek ebbe bele.

– A gyerek-nő-szabadság problémája ma aktuálisabb, mint mondjuk 1979-ben, a film bemutatásakor volt?

*KP:* Nem feltétlenül. Már a regényben is benne van az, ami természetesen engem is foglalkoztat: hogyan tudok színésznőként, feleségként, anyaként és barátként úgy létezni, hogy közben megőrzöm a szuverenitásomat. Hogy mi lesz akkor, ha majd másképp is akarom magamat értelmezni, mint anya.

*NE:* Nagyon kemény – én ezt eléggé közelről látom. Hadd ne mondjam, hogy a feleségem is hányszor dől bele a saját kardjába. Iszonyú gőzerővel csinál egy divatcéget, közben folyamatosan foglalkozik a családdal és a gyerekkel. Most a világ azt diktálja, hogy még alig vágták el a köldökzsinórt, de már menjél is vissza dolgozni, legyél rögtön trendi, nyerd vissza az alakod gyorsan, légy rögtön fitt és szép, meg persze ott a karrier is. És ahogy rájuk záporoznak ezek az elvárások, túl sok helyen kellene egyszerre megfelelni, és ettől folyamatos lelkiismeret-furdalásos helyzetben vannak. Ráadásul még ott van mellettük egy férfi is... Az összes emocionális élmény, ami a gyereket éri, és ami hosszú távon meg fogja határozni az ő életét, az anyán keresztül történik. A darabban én, az apa veszem fel ezt az alapvetően anyai szerepet. A lényeg, hogy a modern elvárások megpiszkálták a nőiség funkcióit, ami szerintem nagy baj. Úgy látom, téves női szerepértelmezések kezdenek kialakulni, aminek a nők nem nagyon tudnak megfelelni. Talán a férfiak viselkedésének, hozzáállásának kellene megváltoznia, hogy a nők ne akarjanak mindenáron kompenzálni. Nagyon nagy baj lesz, ha a nők el akarnak kezdeni férfit játszani: vagy azért, mert mi férfiak nem engedjük őket kibontakozni, vagy azért – és ez nagyon jellemző nálunk –, mert nem keresünk annyi pénzt, hogy minden rendben legyen otthon. Kicsit kezdenek elmosódni a nemi szerepek.

*KP:* Én mondjuk az ütvefúróval nem kezdenék, de szinte bármit megcsinálok otthon, megtanultam mindent, és erre büszke vagyok. Élvezem ezt, és kifejezetten meg akarom tudni ezeket csinálni. Közben meg szeretem, ha kiveszik a kezemből a kalapácsot. De az, hogy én most itt vagyok és normális ember lettem, azt az édesanyámnak köszönhetem. Amit felfedeztem a világból, azt ő látta először. Mindent megosztottam vele. Az én anyaképem, hogy milyennek kéne lennie egy anyának, az az én saját anyám képe. De kezdem azt hinni, hogy erről le kell, hogy mondjak. Nem fogok tudni majd olyan lenni, mint ő volt velem. Ez iszonyú lelkiismeret-furdalás már alapból.

– Apropó gyerek. Ti most négy gyerekkel is próbáltok? Milyen velük?

*NE:* Jó fejek nagyon.

*KP:* Ők próbálnak már Rolanddal, mi most kezdjük el igazán belevetni magunkat a velük való közös munkába. Sokat játszottam gyerekekkel, de ilyen felelősség még egyikükön sem volt. Ez nem olyan lesz, hogy bejön balról, kimegy jobbra – itt együtt kell játszani. Ez óriási felelősség nekünk is.

*NE:* Mi van, ha elmegy neki valami, ha kihagy valamit? Hogyan mész tovább? Ha meglát 500 embert – mi lesz vele? Kellenek majd biztonsági dolgok. Az például biztos, hogy megbeszélem majd velük, hogy ha bármi baj történik velük majd előadás közben, csak fussanak oda hozzám, és mondják azt: "baj van". Erre ugyanis már tudsz valamit reagálni, erre tudsz blattolni például úgy, hogy a jelenet végére ugrasz. Meg kell nekik mutatni, hogy mindig van hová futni, hogy mindig biztonságban vannak. Egyébként dolgoztam már gyerekekkel színpadon, életem első színházi munkájában – olyan profik voltak, hogy csak néztem.

– Dolgoztatok már együtt színházban?

*KP:* Nem

*NE:* Dehogynem.

*KP:* Jaj, de, tényleg. Az Asztalizenében a Radnótiban... Olyan rég volt.

*NE:* Olyan rég volt? Százszor játszottuk el! (nevet) A Kramer kontra Krameren kívül a rendező, Rába Roland is kifejezetten érdekel. Ami volt munkám életemben vele, nagyon jó volt. Életünk első filmjében, a Nincsen nekem vágyam semmiben együtt játszottunk – nagyon fontos indulás volt.

*KP:* Ervinnel az egyetemen pont váltottuk egymást, és Roland is a mi korosztályunk, ráadásul mindannyian hasonló iskolából jövünk, hasonló ízlést is képviselünk. Ebben a szabadúszó-létben mindig megküzdök azzal, hogy amikor elkezdek próbálni valamit, rájövök: mindenki más színházi nyelven beszél. Sokszor érzem, hogy emiatt kompromisszumokat kell kössek, ami nem mindig jó – sőt, általában nem az. Itt most ilyen gondok biztosan nem lesznek.