Igazából nem vagyok benne biztos, hogy a nyelvtudással rendelkezőknek, vagy éppen a helyi, osztrák nézőknek könnyebb dolguk van a megértésben. A történet ugyanis eredetileg az ókori Görögországban, a trójai háború idején játszódik. Tömören arról van szó, hogy miközben Idomeneo a távolban háborúzik, Ilia – aki nem mellesleg trójai rab, vagyis az ellenség lánya – szerelmes lesz Idomeneo fiába, s fia viszontszereti a lányt. Ezzel nem lenne semmi probléma, ha a tengeren éppen hazafelé hajókázó király ne keveredne világrengető viharba, amiből csak úgy tud kiszabadulni, ha megígéri az isteneknek, hogy partra szállván az első szembe jövő embert feláldozza számukra. Tán mondani sem kell, a sors úgy hozza, hogy ez az ember a fia lesz, aki nem mellesleg fel sem ismeri apját. (Miféle család az ilyen? Már önmagában ettől a kérdéstől igenis kortárs a darab, és Schilling rendezése érzékletesen jelzi is ezt.) Probléma persze nincs, hiszen ha az ember uralkodó, következmények nélkül szegheti meg ígéreteit. Legalábbis látszólag. A király leleményesen kitalálja, hogy Iliát áldozza fel, fiát pedig Elektrához adja, mert az érdekek úgy diktálják. Probléma aztán mégis van, mert egyrészt a király fülébe jut, hogy fia szerelmes az áldozatnak kiszemelt lányba, ráadásul az istenek szemfülesebbek mint a nép, és nagyjából apokalipszisközeli állapotokat teremtenek a városban, amit fent is tartanak mindaddig, amíg meg nem kapják a jussukat. Ám a fiú kezébe veszi a sorsát: nem csak a lefejezés elöl menekül meg azzal, hogy legyűri az istenek csapását és vállalja sorsát, de - az istenek akaratából - még a trónt is megörökli apjától.

Ha belegondol az ember, a maga bonyodalmaival, kihívásaival és végkifejletével ez összességében nagyon szép történet. Schilling nem is bonyolítja a szálakat, hanem minimális látvány kíséretében hagyja, hogy a szöveg, a szereplők és a mögöttük húzódó emberek magukért beszéljenek. És talán éppen ezért nem egyszerű a célközönség dolga: nekik el kell tudniuk vonatkoztatni az ókori történettől, hiszen az abszolút itt és most játszódik (az "itt" alatt ezúttal Ausztria értendő). Az elvonatkoztatásban nagy segítséget nyújt az üres, fekete színpadot találó és egyszerűségükben nagyon is kreatívan kitöltő, Rune Guneriussen tervezésében díszletté avanzsálódó szék- és lámpahegyeknek. Ha mindehhez még hozzápasszintjuk Axel Aust, a szereplőkből öltönyök és kosztümök segítségével hivatalnokokat és üzletembereket teremtő jelmezeit – közülük kétségtelenül a legkreatívabb az Elektrából egyszerre Jackie Onassist, Marilyn Monroe-t és Thelma & Louise-t varázsoló szélkabát, fejkendő és napszemüveg kombináció, de annak is megvan a saját izgalma, ahogy pár visszafogott ruha által az Idamantét alakító énekesnőből egy szolid szőke herceg lesz.

Szóval bár sehol egy monumentális díszletekkel szegélyezett, csillogó ruhákkal tarkított klasszikus opera, a kreativitásnak köszönhetően ez egy nagyon is látványos előadás és miközben formailag modern, egy pillanatig sem szakad el a Giambattista Varesco librettója által felkínált viszonyoktól, csak nagyon pontosan és finoman adagolva színpadra teszi azt (dramaturg: Laura Schmidt).

Az operaénekesek ehhez igazodva minden szerepben, minden szituációban a másik szereplőhöz való viszonyt és saját karakterük emberi voltát keresik. Az egyik legmegragadóbb alakítás Evgeniya Sotnikováé: miközben az énekesnő tisztán és pontosan szólaltatja meg Ilia áriáit, egy szerelmes és öntudatos, összetett karakterisztikájú lányt kelt életre, aki valahol az őszinte vágyak és a bekattanás között egyensúlyoz. Bár Jurgita Adamonyte mezzoszopránjának a mélyebb tartományokban érezhetően kihívás Idamante eredetileg szopránra vagy tenorra írt hangjainak megszólaltatása - néha alig hallhatóvá válik –, egyrészt a magasabb hangok mindenért kárpótolnak minket, másrészt izgalmas végigkövetni, ahogy a kezdetekben egy saját testében teljesen idegen, kamasz szőke hercegből végül egy saját sorsáért felelős, érzékeny felnőtt válik, Adamonyte pedig nem csak megjelenésében, de játékában is hitelesen járja végig ezt az utat. Lothar Odinius tenorja szabatosan szólaltatja meg a kétségbeesett és saját hatalmát önös céljaira használó Idomeneo szólóit, Patrick Vogel törtető Arbace-ot formáz, az pedig kifejezetten hatásos, ahogy David Steffens basszusa egyszer csak az istenek nevében felzendül az egyik páholyból, és rendet vág a színpadi kavalkádban. Az est legnagyobb sikere egyértelműen Sofia Soloviyé, aki nem csak magával ragadó szenvedéllyel és játékossággal hozza a kiszámíthatatlan, ízig-vérig nő Elektrát (az általa megjelenésben megidézett nőalakok párhuzama nem véletlen), de áriáját olyan átható vehemenciával szólaltatja meg, hogy szerintem nem volt ember a klagenfurti színházban, akinek ne lenne még most is leesve az álla.

Alexander Soddy karmester vezényletével a zenekar változatosan, jól hangsúlyozva és apró játékokkal tarkítva szólaltatja meg Mozart sokrétű, ám sallangmentes, minden hangot átgondoltan kezelő zenéjét. Miközben Soddy nagyon figyel rá, hogy minden énekes és minden mozdulat ki tudjon bontakozni, külön élményt jelent az az energia, amivel összehangolja a zenészeket. Egyedül talán az róható fel az előadásnak, hogy a zene néha túlságosan is kiszolgálója az előadásnak, a zenei események és a színpadi cselekvések csak laza kapcsolatban és nem szoros összefüggésben állnak egymással – gondolok itt például a záróünnepségre, ahol a koccintók által járt koreográfia a hangokkal párhuzamosan, és nem az eredetileg ehhez írt (de rövidített) zenével együtt történik meg.

Az viszont kétségtelenül megtörténik mindenkiben, amikor a nézőtéren ülő Steffens, gyakorlatilag mint néző, felkapcsolt világítás mellett "beleénekel" az előadásba, a nevünkben utasítva rendre a királyt, aki ezek után átadja helyét a fiának, ha úgy tetszik, az utána következő nemzedéknek. Az osztrákok helyzetéről és jövőjéről beszél egy magyar rendező az osztrákoknak, akik - úgy tűnik - nagyon is díjazzák mindezt, vagy legalábbis figyelnek rá, nyitottak. És ez az egész teljesen természetes egy vidéki osztrák városban. Nálunk mindez valószínűleg nagyon radikálisnak és újítónak tűnne, hiszen az Operaház repertoárjának nagy része (nem feltétlenül vizualitásában) a 19. századot idéző, a közegünktől nemhogy idegen, de szándékoltan távolságtartó előadásokból áll. Mert minket nyilván nem érdekel, sem az, hogy mi van velünk, sem az, hogy mi lesz, sem az, hogy mi minden lehetne.

W. A. Mozart - G. Varesco: *Idomeneo*
_Stadttheater Klagenfurt, 2013. március 1._

p{font-size:11px}. Szereplők: Lothar Odinius, Jurgita Adamonyte, Sofia Soloviy, Evgeniya Sotnikova, Patrick Vogel, Thomas Tischler, David Steffens. Zenei vezető: Alexander Soddy. Rendező: Schilling Árpád. Díszlet: Rune Guneriussen. Jelmez: Axel Aust. Dramaturg: Laura Schmidt. Közreműködik a Klagenfurti Városi Színház kórusa és a Karintiai Szimfonikus Zenekar.