7óra7

Hamlet – Közös buli

Hamlet – Közös buli

2013. 07. 06. | 7óra7

Hamlet - Kritikus Óra - Alföldi Róbert

Örülök, hogy nem bemutatóval, hanem egy régebbi előadással nyitunk, és hogy éppen Alföldivel és a társulattal. Kíváncsi vagyok, hol tartunk. Nem kísértem végig az összes közönségtalálkozót (négy-öt év alatt, ha csak havi egy-két alkalommal számolok is, minimum ötvenet tartottunk), de volt idő összeszokni, kitanulni a formát, megtalálni a hangot.

Eszembe sem jut, hogy hisztéria lenne, felfokozott rajongás vagy demonstráció. Ennek a színháznak a működéséhez immár az is hozzátartozik, hogy minden normális: a színészeknek véleménye van, az alkotóknak gondolatai, a nézőknek kérdései, és a kritikus sem érzi magát ellenségnek. Szóba is kerül a végén, hogy a Nemzeti mára brand lett, melynek értékét, teszem hozzá én, sok más jellemzője mellett ez a nyitottság adja, s nem kérdés, hogy az elkövetkező vezetőség hogyan fogja tudni megtartani pozícióját a „piacon”.

Nézem a színészeket, ahogy ülnek a színpadon, azaz a nézőtéren, hiszen a Hamlet után vagyunk: összezárnak Robi mellett, fáradtak, mégis fesztelenek, és ahogy megszólíttatnak, vagy nem bírják ki, hogy ne szólaljanak meg, abban tizenvalahány egyenrangú, szuverén alkotó képviselteti magát. Ülünk tehát családias körben, a félig teli nézőtéren mintegy kétszázan, s teljesen normálisan az előadásról, a színházról beszélgetünk. Mint akiknek még sok mondanivalója van egymásnak, de tudják, fogy az alkalom. S miközben a szomorúság benne van a levegőben, a megválaszolhatatlan kérdések mögötti néma csendben is otthonosan mozgunk.

Hamlet - Kritikus Óra

Nem tudom, hogy ennek vagy az összeszokottságnak köszönhető-e, de pillanatokon belül a lényegnél tartunk. Mondjuk ebben Ophelia szétszórt hamvai sokat segítenek, azaz, a többször elhangzott viccet félretéve, a színpad és a nézőtér fordított helyzete, mint kiaknázhatatlan színházi szituáció, amelyről sem metaforikusan, sem a maga konkrétságában nem lehet megfeledkezni. Serceg, mondja a hamvakról Szabó Kimmel Tamás, aki a bemutató óta eltelt egy évben nemcsak játékában érett bele a címszerepbe, hanem a róla való beszéd tekintetében is. Igaz, ő most aktuális sztár – a néhány csillogó szemű lánykát Alföldi próbálja is behúzni a csőbe, hogy miért ezt az előadást nézték meg, de gyakorlottan ellenállnak. Szabó Kimmel feltűnően bőbeszédű, jó látni, ahogy kinyílt, öntudatosabb lett, felelősségteljesebb és lazább. Alföldi azt válaszolja, ha nincs Tamás, nem csinálta volna meg a Hamletet, de ez nem jelenti azt, hogy neki kereste a darabot.

Attól is érdekes az elcsúsztatott KO, hogy végre nem a próbafolyamatról beszélgetünk. Pedig a nézőket vonzzák a műhelytitkok, mégis sokkal izgalmasabb, amit végeredményként a színpadon látunk. Egy év hosszú idő, már megrágták, megették, magukévá tették a szerepet, fogalmaznak, és egységesen hárítják, hogy visszaemlékezzenek, miket kért tőlük a rendező. Kállai Katalin kritikus, a beszélgetés moderátora, olykor meglepően éles, de figyelemfelkeltő témalezárásai egyikében úgy fogalmaz, hogy már elvették a szerepet a rendezőtől, s többet nem adják neki vissza.

A beszélgetés felélénkül azon a ponton, amikor Kati a műsorfüzetből Jan Kott szavait idézi, mely szerint, ha Shakespeare színháza nem muzeális módon valósul meg, akkor óhatatlanul magába szippantja a valóságot. Alföldi vitába száll azzal, hogy ez speciálisan Shakespeare-hez illetve az ő színházához lenne köthető – azt vallja, a jó színház eleve a valóságról szól. A Hamletben sem az érdekelte, hogy fiatalos legyen, kortárs vagy trendi, hanem „ennél egyértelműbb ügyek”, amelyek eleve a máról szólnak. Rába Roland megfordítja a kérdést, és a fordítótól, Nádasdy Ádámtól kölcsönzött sztorikkal támasztja alá, hogy a klasszikus színház a maga idejében ugyanúgy a valóságra reflektálóan kortárs volt.

Hamlet - Kritikus Óra - Kállai Katalin, Alföldi Róbert, Szabó Kimmel Tamás, Szatory Dávid, Radnay Csilla, Nagy Mari, Rába Roland, Znamenák István

S hogy melyek azok az ügyek, amelyek Alföldit egy évvel ezelőtt is foglalkoztatták? Például hogy mit ér ma egy színész. Például a Nemzeti Színház társulatában. Éppen abban az épületben, mondja, amelynek történetéhez és eszmeiségéhez hagyományosan ambivalens a viszonyunk. És éppen ma, amikor a kultúrpolitikai történések még jobban kiélezték az érzékenységünket. Amikor a leendő igazgató a napokban arról nyilatkozott, hogy a társulat egy részével csak elhitették, hogy tehetséges, de majd eljön az igazság pillanata, és be kell árazódniuk a piacon. Most sem lehetett száraz szemmel és lélekkel kibírni az előadás egyik leghatásosabb pillanatát, amikor a mezítlábas, rongyos színészpár belépett és végignézett a színházon. Kollégái elárulják a szerénységében is csendes Nagy Mariról, hogy ebben a jelenetben tényleg mindig „tud sírni”. Alföldi pedig elmondja, hogy a távozó pár a két Kossuth-díját viszi magával a gurulós kocsiból.

Kulisszatitkokról is szó esik, pl. arról, hogy Makranczi Zalán szerint tényleg öt másodperc alatt le lehet venni, mennyire fogékony az aznapi közönség. (Épp eszembe jutott előadás közben, hogy milyen egységesen unalmas tömböt alkothatunk pénteki fáradtságunkban – de erről udvariasan nem beszélünk.) Megtudjuk, hogy a néhány nap alatt beugró Söptei Andreától származik Gertrudis nyomozásának belső története, amely olyan finoman rajzolódik ki az alakításában, hogy tartása és testének minden porcikája jelzi folyamat, egyben a szerepre való reflexió fázisait. Znamenák István arról beszél, hogy ezek a gesztusok nem rendezői utasításra születnek meg, hanem működésbe lép a színész „lebonyolítási ösztöne”, amelyhez az adott körülményeken és önmagán kívül senki másnak nincs köze.

Miközben Alföldi azt ismételgeti, hogy előadásaiban nem tud másról beszélni, mint amiben élünk, hatalom és a kultúra viszonyáról, többször visszatér ahhoz a kifejezéshez, hogy ennek „erős a jelentése”. A nézők ugyanerről azt suttogják körülöttem, hogy az előadás „Z-generációs” és „boksz-kesztyűvel üt” gyomorszájon, és muszáj róla gondolni valamit. Például az épületről, arról, hogy mit jelent a színház a politikának, és mit nekünk. Ebben a párbeszédben pedig az is megfér egymással, hogy ugyanaz a jel másnak mást jelent: a Znamenák szerint hullazsákba csomagolt nézőtér, mint a fenyegetettség és a pusztítás szimbóluma, nemcsak a színházak, hanem a lelkek bezárására is utal, míg egy néző szerint az átmenetiséget érzékelteti, a pusztító időt, amelyet át kell vészelni a megújulásig.

Hamlet - Kritikus Óra - Alföldi Róbert, Szabó Kimmel Tamás, Szatory Dávid, Radnay Csilla

Nem szeretem a búcsúzást, mert lemondás van benne, holott van mire büszkének lennünk. Sokan nagyon sok jó előadást és pillanatot őrzünk ebből az öt évből, és szeretnék néhányra még jobban emlékezni. Újranézni, és újraélni, amíg lehet. A fenyegetettségre, az előadás megdöbbentő befejezésére, ahogy a színészek ülnek velünk szemben a szétbombázott nézőtéren és dübörög a sortűz, emlékeztem. Fortinbras visszafojtottan nyugodt szavait, amikor arról beszél, hogy a hatalomváltásra készült egész életében és most nem hagyhatja ki az alkalmat, ezek után nem felejtem. És ezen az estén jövök rá arra, hogy a színházban nem érvényes a pótolhatóság elve. Frici bácsi sírásója fájó hiány, amely azonban a színház egyedülálló varázslatában fel is oldódik egy pillanatra: ahogyan Hamlet és a sírásók Yorick koponyája fölé hajolnak, abban cinkosan összekacsint velünk a túlvilág.

(KO a Hamlet előadása után a Nemzeti Színházban, 2013. február 1.)

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr827999151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása