Akkor most Kritikus Óra vagy közönségtalálkozó? Már az Úri muri kapcsán is ezzel kezdtem, de ismét előkocog vesszőparipám. A nagyon kedves jegyszedő hölgy figyelmeztet, máris a bejáratnál, hogy előadás után közönségtalálkozó lesz. Juszt se mondok semmit, csókolom, lesietek az alsó játszóhelyre, és remekül szórakozom A fösvény előadásán.

Jöhet a beszélgetés! A nézők viszont felfelé iramodnak a Gobbi Hilda Stúdiószínpadról. Lepacsizok Sztrókay András kollégával, aki kissé tanácstalanul néz a kihömpölygő nézősereg után. Hogy lesz így beszélgetés? Kisvártatva kiderül, hogy odafent lesz, a stúdió büféje előtt rendezték el a KO színterét. Sztrókay kolléga el is helyezkedik Rába Roland rendezővel, és felvezeti a - merthogy kritikus céhtagként képes ezzel a szóval nyitni - közönségtalálkozót. Ekkor arra gondolok, kéne valami reklámfelület, egy kis KO-zászlócska, vagy címerpajzs, amit ilyenkor ki lehetne rakni az asztalra, mint a kétoldalú tárgyalásoknál a felségjezéseket, és hirdetné a Kritikus Céh kezdeményezését az aktuális színház címere mellett… Idáig jutok, aztán figyelek, hiszen mégiscsak a beszélgetés a lényeg.

Sztrókay mindenekelőtt a közönséget buzdítja nyugodt vidámsággal, hogy kérdezzen, mondjon véleményt, ne csak a taps és a nevetés maradjon visszajelzés az alkotók számára. És ezzzel ügyesen fel is oldja az elkövetkező órácskát: az egymás után érkező színészek szívesen beszélnek csip-csup dolgokról is, a közönség pedig szívesen kérdez. Talán a szakmaiság ezúttal kissé háttérbe húzódik, de őszintén szólva, a Blaskó Péter Harpagonjának fergeteges vezérletével lebonyolított nagyszerű komédia után kevésbé is érzi az ember egy mélybe ható elemzés szükségét.

Rába Roland azonban figyelmeztet a vígjátékon túli megfigyelésekre is. Azért jó évszázadokkal később is Moliére-t játszani – mondja baseball sapkáját igazgatva –, mert ízig-vérig színpadi, sőt szó szerint a színpadon mozgó szerző. Színészként és rendezőként írt, aki nemcsak pompás fordulatokkal ajándékozta meg színésztársait, hanem pontosan megfigyelte a kipécézett karaktertípusokat, és könyörtelen gazdagsággal árnyalta őket. "Minden darabja gyilkosan precíz tréfa." És persze szórakoztató, könnyed, amire máris lecsap az egyik néző, és azt tudakolja, hogy a mai fordulatoknál mennyi szövegbeli improvizációs lehetőséghez jutnak a színészek. A Simont és a Csendbiztost játszó Ficzere Béla szerint nagyon jó, ha kívülről ennyire szabadnak tűnik a szövegmondás, de szinte minden dialógus kötött, ami nem, az pedig baki, maximum jól sült el. Sokat egyszerűsítettek Zöldi Gergely dramaturggal a fordításon, teszi hozzá a rendező, de közben meg kellett őrizni az olyan fordulatokat is, amelyek az eredeti franciában pompás hang- és szójátékként burjánzanak, és amit Illyés Gyula nagyszerű érzékkel fordított. Tulajdonképpen egyes szavak a hangzástól lesznek teljesen maiak és mégis különösek, amitől még élőbb például ahogyan Törőcsik Mari Frosine-ja "lefaszarizza" a zsugorit.

Blaskó Péter érkezik, láthatóan felszabadultan és teli energiával két felvonás után is, és máris kapja a kihagyhatatlan kérdést. Szélesen elmosolyodik: nagyon kíváncsian várta Harpagon szerepét, hogy megbirkózhasson vele. Nagy szerep, nagy kihívásokkal, amelyeket meg kell oldani, különben nem lesz újdonsága a darabnak. Őt az érdekelte, hogy eltalálja a figura komédia és tragédia közti egyensúlyát, amit végül Harpagon mániákusságában lelt meg. Mert ahhoz, hogy a néző nagy élményt vigyen haza, neki is nagy szenvedélyt kell eljátszania, innentől kezdve szinte csak részletkérdés, hogy a mánia épp a pénzhez való viszonyt karikírozza.

Egy éles szemű nézői felvetésre, hogy ki volt a parókában feltűnő rejtelmes, szolgaszerű figura (Seres Dániel Keszegként), Rába bevallja, hogy vele kapcsolatban ő is ugyanezt kereste a próbafolyamat során. Néha felbukkan a darabban, van pár jó mondata, és noha szándékosan nem akarták írói alteregóvá erősíteni, végül mégis hangsúlyos szemtanúként követi végig az eseményeket, még az utolsó részeknél is, amikor nem kellene színen lennie, a létra tetejéről figyel.

Szóba kerül az üres tér, a díszletnélküliség, mire a rendező kajánul csak felvonja a vállát: kevés volt a pénz. De közben a szűkösebb körülmények kapóra is jöttek, hiszen az eszköztelenség a fösvénységet szolgálhatja. Ezért tekinthető az előadás kiegészítéseként plusz zsugoriságnak az a momentum is, amikor a taps elültével az ügyelő kenetteljes hangon kéri a távozó nézőket, hogy az utolsó jelenetben a Makranczi Zalán Cléante-ja által a fösvényre zúdított, és persze szanaszét gurult vödörnyi fémérmét szíveskedjenek a zsebük helyett az ülésekre helyezni.

A színészek hosszan ecsetelik még, hogy mennyire más a stúdiótérben játszani. Blaskó szerint még azt is jobban megérezni, mennyire teli hassal érkezett a publikum, de közben különös izgalmat ad, hogy jobban kell bízni a nézőben, mintha a nagyszínpadon játszanának. Aztán a beszélgetés kicsit megfárad, elkanyarodik erre-arra, végül a közönség részéről felmerül némi divatos körbeudvarlás is, hogy ki marad és ki távozik a jövő évadtól. Van persze egy kis tanácstalanság, fújtatás, elgondolkozó tekintet, de az alkotókat láthatóan kevésbé foglalkoztatja, milyen vezetőség alatt fognak vagy nem fognak dolgozni, és jobban érdekli őket, hogy megállják helyüket a színpadon. Akár jövőre ugyanitt a Nemzetiben, ugyanebben A fösvényben is.

_A KO-blog bejegyzései:_

1. Hamlet - Közös buli (Miklós Melánia)
2. Én vagyok a Te - Üzenetek és kérdések (Ugrai István)
3. A tanítónő – Vadállatok és heppiend (Deres Kornélia)
4. Úri muri: A macska rúgja meg… (Sz. Deme László)
5. Egyszer élünk – Részese lenni a nemhazudásnak (Stuber Andrea)
6. Bányavirág – Aba és az élet (Jászay Tamás)
7. A velencei kalmár – Súlyos és tömény (Kelemen Orsolya)