Ehhez pedig Peter Shaffer meg is adja az alapanyagot. A kissé mamlasz szobrász, Brindsley Miller és szerény képességű, plázacica-klón menyasszonya Carol Melkett két vendéget is vár az este: Carol szigorú, veterán apját, Melkett ezredest és Georg Bamberger multimilliomost, előbbi a vőlegényt érkezik lemeózni, utóbbi a feltörekvő, ismeretlen szobrász munkáit szeretné megtekinteni. Ám az áram elmegy, a vaksötétben pedig megérkezik a Brindsleyvel legalábbis közvetlen kapcsolatot ápoló, meleg szomszéd, Harold Gorringe, és a szigorú klerikalitásban pókhálósan megöregedett Miss Furnival is. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fiatal pár, Bambergert lenyűgözendő "kölcsönvette" Herold műkincsbútorait és méregdrága Buddháját, és hogy a multimilliomos, illetve a kivezényelt műértő szerelő az elektromos művektől ugyanúgy német akcentussal bír, továbbá hogy a koromsötétben feltűnik Brindsely tűzről pattant exe, Clea is. És minél sötétebb van a történetben, annál világosabb van a színpadon, tehát minden látunk, ami a szobában történik.

És igen, a szereplők mindenben megbotlanak, egymásnak mennek, egymásra esnek, félreértik a helyzeteket százszámra – egytől egyig okot adhat a mulatságra –, Brindsely pedig harcol az elemek ellen: megfelelni a papának, eltusolni a bútorok kölcsönvevését, amíg a sötét erre teret enged, és lehetőleg nem dönteni, hogy melyik nőt is akarja igazából. A nagy kalamajka pedig úgy néz ki, hogy az első pillanatban elkezdenek kiabálni a színészek – talán azért, mert ugye sötét van –, és ezt – kis mértékű amplitúdóval – az utolsóig ki is tartják. Ez a zajjá nemesülő vokális káosz pedig csakhamar elér egy olyan monoton rezgésszámot, ami meglehetősen andalító atmoszférát kölcsönöz a játéknak, ami az olcsó letisztultságra épülő látvánnyal együtt (Khell Csörsz kartonszínű szobabelső-díszletével és Remete Kriszta pasztell jelmezeivel) meglehetősen ingerszegénynek bizonyul. Pedig kifejezetten úgy tűnt, hogy koncepcionális oka lehet ennek az ingerszegénységnek, annak, hogy Melkett ezredes egyenruhája úgy néz ki, mintha elfelejtették volna feldíszíteni, hogy a falfeliratok jelentősebbek lehetnek egy realista díszletfalnál, hogy ez a szürkeség nem önmagát jelenti. De pedig igen, szürkeséget jelent, sötétet jelent, egy szürke és sötét közegben, a kaotikus butaságban.

Ezzel együtt maradnak egydimenziósok a szereplők is, amely dimenzióban egyébként mindenki otthonosan mozog. Bajomi Nagy György nehézkes Brindsleyjének fő jellemvonása, hogy arcmimikával mindvégig lejelzi a helyzet abszurditását, Csonka Szilvia aranyos, de nagyon-nagyon buta nőnek ábrázolja Carol Melkettet – se többnek, se kevesebbnek –, a középszerű életbe belesavanyodott Miss Furnival tényleg most kóstol először alkoholt és ízlel egy kis életet, de Kiss Mari nem mutatja meg ennek a szomorúságát, csak a szánalmasságát. Harold Gorringe-ot Mertz Tibor visszafogott exhibicionizmussal ruházza fel, Szabó Győző Schuppanzigja bohókás outsider, Nagy Cili Clea szerepéből az "olyan finom, mint egy láncfűrész" jellemzőket vélte kiemelni, Trokán Péter Georg Bambergerje pedig elegáns és értetlen. Jordán Tamás Melkett ezredesében azonban több sík is fellelhető a hajdanvolt katona veleje, annak jelenlegi paródiája és a szerető apa ezzel összeegyeztethetetlen lágysága.

Mohácsi János rendező és Mohácsi István dramaturg nem szálazta szét Peter Sheffer darabját, ami kisebb-nagyobb változtatásokkal, de végül is az eredeti szövegkönyv maradt, és csak úgy, mint a legtöbb esetben, ők is megszabadulnak a darab legkényesebb pontjától. Brindsley Miller ugyanis a darab szerint rendre így emlegeti menyasszonyának a reménybeli apósát: "a náci papád", ami Angliában nyilván mást jelent, mint ma, Magyarországon, de éppen ezért igen izgalmas lett volna, hogy az egyébként általában remekül kortársiasító és a drámai szövetet a mai magyar atmoszférával gazdagon felduzzasztó rendező hogyan bánik ezzel a jelenséggel, ám a globális drámaértelmezés ma este elmaradt – így lett Melkett ezredesből egy egyszerű _vaddisznó_. Helyette van fáradtan mozgalmas cselekmény, amit a színészek gyakran inkább lejeleznek, minthogy megtörténjen velük (ez formává is nemesülhetne, de inkább esetlegesnek mutatkozik), meg vannak olcsó (hányós, egymásraesős) meg kevésbé olcsó poénok, félgőzzel, de nagy hanggal kivitelezett gegek. Hogy mi lett volna, ha tényleg nagy svunggal és energiával dolgozza ki a társulat a helyzetet, arra a falból kirángatott telefonzsinór szolgál mementóként.

A teremtéstörténet első napjának, a világosság megszületésének történetével zárul a történet. Ez lehetne drámai summázata az elmúlt két, tomboló butaságban eltöltött sötét órának, de csak egy habkönnyű vígjáték könnyed lezárása csupán, mert nem _mi_ esetlenkedtünk ott a színpadon, csak jópofa, mulatságos, egyszerű, távoli karakterek.