Őszintén szólva a kétszemélyes dalestek mindig kissé kétséget ébresztenek bennem. Olyan sok l'art pour l'art haknit kap az ember ilyen alkalmakon, hogy jogosnak érzi a gyanakvást. És amikor Harsányi Attila színész és Vigula Mihajlo ukrán gitáros kiül a színpadra, a gyanakvás élénken él. "Oroszok" – olyan könnyű ilyen címen elnyomni tíz dalt, sika-kasza-léc jelleggel. Csak köríteni kell egy röviden összefoglalható tanulsággal, a közönség megörül a könnyű megfejthetőségnek, és már kész is a turnéztatható bóvliprodukció. Annyira sokan csinálják ezt így, hogy nehéz megszabadulni az előítélettől.

De egy-két dal elég ahhoz, hogy felfedezzük, Harsányiéknak nincs ilyen konyhakészre pakolt tanulságcsomagjuk. Hogyan is lenne – nekem egész mást jelent a Zúg a Volga, amit ötödikes koromban énekórán énekeltem (még), mint a nálam harminc évvel idősebbeknek, de a zene zúgása mégiscsak ugyanaz. Ahogyan Viszockij is mást jelent korosztályonként, de a dalai mégis hordoznak valami egyetemes érzetet, atmoszférát, hangulatot, és ez az előadás ezt akarja fölidézni. Nem üzenet van, hanem metszet. Szinte felvállalt, hogy nézik a kottát, a szöveget, de nem azért, mert ott szembesülnek vele először, hanem mert nem akarják a spontaneitás látszatát kelteni. Ők erre – igen – készültek, pontosan tudják, mely számokat és miért adják elő. Pontosan tudják, mit kell mélyen és magasan, mit kell élesen és mit búgva, mit halkan és mit hangosan. Percek kérdése, hogy a két előadó ráálljon egymásra. Harsányi magyarul énekel és beszél hozzánk, átkötő szövegként hol egy viccet süt el stílusosan, hol a borscs receptjét, és nyilvánvaló, hogy nem itt és most írja fel a közönség a receptet, hanem kell ahhoz, hogy egy atmoszféra létreöjjön. Ebben kiváló ez az előadás: megmutat valamit abból, mit jelenthet a kissé elkoptatott orosz lélek kifejezés. Mire büszkék az oroszok és mire nem, mitől félnek és mit ünnepelnek, mi szép és mi csúnya, mi hiány és mi nem az.

A két előadó - és így maga az előadás - szenvedélyessége átütő. Azáltal, hogy egymással játszanak, nekünk játszanak. Ha a dal félremegy egy oktávval, akkor újra lehet kezdeni. Az emberek hibáznak néha, és attól emberek, hogy belátják. Ez ebben az előadásban megtörténik, és miután megtörténik, talán az este legjobb dala kerekedik ki belőle egy lírai tévétorna-parafrázissal, hogy miért érdemes reggelente mozogni - nehéz elképzelni, hogy erről jó verset és jó dalt lehet írni, pedig lehet. Van, ami hosszabb érzésre a kelleténél és van, amit még elhallgatna az ember. Van, ami ismétlésnek hat, van, amihez vissza-visszatérnénk. De ez annyira mellékes, amikor nem csak a két előadó, hanem a közönség is részévé válik az előadásnak, sőt, a hangszer is önálló életre kel, és létrejön egy kétségtelen tartalom, ami nem üzenet, hanem maga az este. Itt nincs hazugság, csak szándék és egy érvényes, autentikus, minden ízében színházi (mert emberi) lenyomat. Valóban szórakoztató, kellemes, de öntörvényű, viszont addig tart, amíg tartania kell. Ennyit az előítéletekről, akár az oroszokat, akár a kétszemélyes zenés szórakoztató esteket illetően.

Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 23.