Patrik Ouředník Dora Viceníková által átdolgozott drámája látszólag teljesen életidegen helyzetben játszódik: valami hivatalszerű irodában járunk, ahová sorra érkeznek hivatalnokszerű emberek, vezetők, titkárok, titkárnők, hogy a maguk mindennapjával vegyítve történelmi gyorstalpalót tartsanak. Egyszerre bontakoznak ki viszonyaik és egyszerre hallhatunk a holokausztról, az I. és II. világháborúról, a hidegháborúról, a kommunizmusról, annak megszűnéséről, a Barbie baba és a melltartó feltalálásáról, a szexuális forradalomról stb. Minden történelmi esemény köztük kel életre, egy határozottan a hetvenes vagy nyolcvanas évek Kelet-Európáját idéző díszletben.

Tulajdonképpen a Marek Cpin által tervezett látványvilág teszi egyetlen hatalmas kérdőjellé az előadást: a jelmezek minden egyes cérnaszáláról, a bútorok, a falak legkisebb szálkájáról, de még a szereplők frizuráiról is lerí, hogy valamikor 30 évvel ezelőtt járhatunk – és az tulajdonképpen mindegy, hogy Csehszlovákiában vagy Magyarországon, hiszen ekkortájt mindkét országban ugyanaz rendszer és az általa diktált stílus volt a meghatározó. Kérdőjel ez a látkép, hiszen azt állítja határozottan, hogy nem ma játszódik az előadás, nem itt és most vagyunk, hanem sokkal korábban – viszont nincs a színpadon egyetlen formai elem sem, ami kapcsolatot teremtene a mával.

De velünk igen, legalábbis a színészek kitekintései, a gesztus, hogy a produkció egy képzeletbeli mikrofon elhelyezésével indít és az egyik szereplő nekünk akar mondani valamit általa, azt jelzi, minden nekünk fog szólni, minden kifelé van. A karakterek pedig egytől egyig olyan alapossággal vannak kitalálva - miközben feszesek és élőek –, hogy az szinte magától értetődően teszi érdeklődővé a nézőt. A színészek minden megmozdulásán érződik, hogy figurát játszanak, hogy szerepeik gesztushasználata, magatartása alkotói munka eredménye, de annyira következetesen, jellegzetesen és evidensen működtetik, magukévá téve a legapróbb rezdüléseket is, hogy attól egyszerre élő és hangsúlyosan színházi előadás jön létre.

Václav Vašák, Jiří Kniha, Jan Hájek, Jiří Vyorálek, Ondřej Mikulášek, Dita Kaplanová, Marie Jansová és Zuzana Ščerbová igazi társulati munkát mutat be: egységként léteznek a színpadon, senki nem lóg ki ebből a kreált '80-as évekből, miközben rengeteg az egyéni tekintet. És minden szereplőn ugyanolyan mértékű por van, kérdés nem fér hozzá: egy másik korból jöttek, de gyarlóságaik – ellentéteik, civódásaik, versengéseik és vágyaik – annyira maiak, hogy ahhoz sem fér kérdés: ez ma is játszódhatna. Valaki szerepel, valaki udvarol, valakik megsértődnek, valaki megrögzötten szagolgatja az ujját, valaki méregeti a másikat, valaki meg kineveti – a végtelenségig lehetne sorolni az apró momentumokat, amik önálló entitássá teszik ezt a kis hivatalt.

Az előadás szerkesztése meglehetősen kiszámítható: egy jelenet a közösségről, egy jelenet a történelemről, utóbbit pedig mindig régi tárgyak, eszközök segítségével keltik életre, és ez azt jelzi, hogy amit látunk, az egy rendszer része. Ezek a képek hol humorosak, hol megrázóak, hol kellemesek, hol érdekesek, de közös bennük, hogy hiába a következetes eszközhasználat, iszonyatosan nehéz felfejteni az okokat.

Az Europeana követhetőségét ugyan nem könnyíti meg a folyton ugráló, mondatok sorának magyarítását hanyagoló felirat, de az utolsó jelenet végül minden kérdést helyreráz (illetve majdnem, mert vagy a nyelvi távolság miatt vagy valami másért, de az előadás fél-szimbolista jellege nem kel részleteiben is életre, nem lesz húsbavágó). Elhangzik egy szöveg, miszerint Európa megrekedt '89-ben, a rendszerváltás látszólag megtörtént, a Szovjetunió szétesett, a tagállamok felszabadultak, de _valójában nem történt semmi_, csak ilyen-olyan látszatváltozások, a benne élő emberek, a mentalitás egyáltalán nem lett más, vagy fejlettebb. Ez indokolja, miért nézzük bő húsz év távlatából a 20. századi eseményeket, miért nincs nyoma se a '90-es éveknek, miért tűnik annyira mainak ez a látszólag avítt színpadkép. Megrázó felismerés, hogy mindez nem csak elmélet. Hiszen előttünk élt majdnem két órán át.

Ezek után senki ne mondja, hogy nem éltem a szocializmusban, tehát nem tudom milyen volt – és senkinek, aki hasonló korú. Mindannyian ugyanott állunk: 1989-ben, csak ki kevesebbet, ki többet élt benne, kinek nagy benne a rutinja, ki még csak most fedezi fel. Remek kérdés, mi értelme volt az elmúlt éveknek, a nagy vágyaknak és terveknek.

_(Csekkold! - cseh színházi fesztivál a budapesti Katona József Színházban, 2013. május 26.)_