A drapp nőnek mégis hiányzik. Nem is csak a szex, de a közös nevetések is, hogy néha még főztek is együtt, vagy társasoztak, és lehet, hogy rikító ruhadarabokat volt képes felvenni, de mégiscsak színesebb volt vele a világ. És valahogy az van, hogy a kultúrsokk ellenére, amit kettejük össze nem férő világának ütközése okozott, mégis van közöttük valami megmagyarázhatatlan, zsigeri vonzás, amit nem tud figyelmen kívül hagyni. Úgyhogy a drapp nő megissza az utolsó korty kávét, és elszánja magát. Nem a közös életre, de arra, hogy ad egy esélyt ennek a megmagyarázhatatlan erőnek.
Katarina Mazetti regénye, A pasi a szomszéd sír mellől nem tartozik az irodalmi remekművek közé, és még azt sem mondhatjuk, hogy világrengető felfedezéseket tenne a férfi – nő kapcsolatok terén. De – és ez igaz Lőkös Ildikó színpadi változatára is – teremt két hús-vér figurát, akikkel könnyű azonosulni vagy legalábbis együtt érezni, és akikkel kapcsolatban ki-ki elmerenghet egy kicsit a saját kultúrsokkjain, meg a saját vademberén. Meg a saját drapp nőjén, mert azt sem mondhatjuk, hogy ez az előadás kizárólag nőknek lehetne érdekes. A nézők között ugyanis jócskán akadtak férfiak is, akik nem csak, hogy nem aludtak, de szemmel láthatóan élvezték az előadást. (Igaz, nem is úgy néztek ki, mint akiknek időben haza kell érniük, nehogy éhen maradjon a jószág.)
A Valló Péter rendezte, kétszereplős, párhuzamos monológrészletekből építkező, majd idővel párbeszéddé váló játék jól belesimul a kávéház terébe. Középen két fekete posztamens jelzi a két szomszédos sírkövet, ahol a drapp nő és a vadember megismerkedett, jobbról és balról mindkettejüknek megvan a saját kávéházi asztala, ahová a pincérek tényleg felszolgálják nekik a tejet meg a karamellkrémet. Miközben Czvik Ildikó gordonkajátéka kíséri és ellenpontozza az elhangzottakat.
A többi a két színészen múlik. A kicsit (vagy nem is kicsit) kultúrsznob, fellegekben járó, langyos házasságából megözvegyült könyvtárosnőt játszó Für Anikón és az édesanyja halála után egyedül maradt, két lábbal a termőföldön taposó gazdát játszó Schneider Zoltánon. És jó, hogy rajtuk múlik, mert ebben a nézők közötti térben sem vétik el az arányokat, hangsúlyokat. Für Anikó pont annyira modoros, amennyire a drapp nőnek annak kell lennie, és Schneider Zoltán pont annyira tenyeres talpasan természetes, amennyire a vadembernek annak kell lennie. Jó arányban keverik a humort a komolysággal és tartják távol a karaktereket a drámázás és az érzelgősség csapdáitól.
A drapp nő meg jobban tette volna, ha a holtfáradt, az operától kiütést kapó vadembert nem a Rigolettóra, hanem erre az előadásra viszi el a születésnapján. Kicsit feszengett volna ebben a közegben, de alvás helyett talán még nevet is egyet-kettőt (még ha nem is ott, ahol a nő). A problémáik ugyan ettől sem oldódtak volna meg, de kultúrszakadékok átmeneti áthidalására és egy kellemes estére jó választásnak tűnik.
