Sőt, úgy látszik, az alkotók nagyon is komolyan gondolták a Halálos tavasz bemutatását, mert bár Zilahy Lajos forgatókönyve egyáltalán nem tűnik színpad-kompatibilisnek (legalábbis az átdolgozásból: nincsenek árnyalt karakterek, szituációk vagy cselekmény, mindent a szenvedély mozgat), az előadást rendezőként és íróként is jegyző Esztergályos Károly megpróbált valamiféle drámaszerűséget találni benne és mindezt valahogy egésszé dolgozni.

A sztori nagyon egyszerű: Dr. Egri Iván nemrég költözött Pestre, új lakhelyének lépcsőházában szembetalálkozik egy lánnyal, Ralben Edittel, akibe nem szégyell az első percben belezúgni. Megtudja, hogy kollégája pont a Ralben családhoz hivatalos fogadásra, úgyhogy meghívatja magát, aztán már dördül is az első csók, és Edit udvarlója, Ahrenberg gróf már ki is van ütve a nyeregből. Na és akkor itt jön az igazi melodráma: Iván kibérel egy szobát, ahová Edittel jár fel, hátha ágynak tudja dönteni, áttörve annak zárkózottságát és távolságtartását – persze kevés sikerrel. A nő egy szép napon Bécsbe utazik, Egri pedig rajtakapja, amint ott épp az elfeledettnek hitt Ahrenberggel találkozik. Be is üt a ménkű: Iván féltékeny, Edit meg szakít, mert hozzá akar menni a grófhoz – hisz ő mégiscsak egy gróf, doktor Egri meg nem az. A jó doktor vidékre indul bút felejteni, de a nagy szomorkodás közepette végül beleszeret egy másik nőbe. Persze Jolánnal jó együtt, sokkal ragaszkodóbb Editnél, de aztán csak felbukkan ismét Edit: szerelemes Ivánba, mindig is az volt, vissza akar hozzá menni. Iván idegei pedig nem túl ruganyosak, és döntésképtelenségében fejbe lövi magát.

Pécsen nagyjából egy óra alatt le is zongorázzák mindezt, egy színesnek ugyan nem mondható, de ötletesen elrendezett, praktikus díszletben (díszlet: Szlávik István), amit sokáig ritmusosan is használ a rendezés, de végül az állandó vetítővászon-leengedés felaprózza a sztorit, mindehhez pedig gondosan 20. század elejire varrt, korrekten korhű öltözékek társulnak (jelmez: Szakács Györgyi). A filmbejátszások inkább elveszik azt a kevés kis hangulatot is – egyes pillanatok, amiknek a történet szempontjából azért lenne némi értékük, a steril filmbejátszások által kerülnek elénk –, ami megpróbálna megszületni, bár Esztergályos rendezése igyekszik meghatóan és a melodráma jelleget nemhogy felvállalva, de fennen hirdetve megragadni ezeket a momentumokat: kimerevített pillanatok és hangsúlyosan érzelemajzó zene egyaránt eltökélten kíséri a produkciót. De ebből jobbára csak meghatni akarás kerekedik, valódi történet kevéssé.

Még akkor sem, ha becsülendő az a törekvés, hogy valamiféle dráma kerekedjék a Halálos tavaszból. Míg az első felvonásban a film színpadi verzióját nézhetjük végig, addig a másodikban pár évvel azután vagyunk, valahol a második világháború végén, a szovjetek bejövetele előtt egy picivel, aztán meg után is. Tulajdonképpen ugyanannak a történetnek lehetünk szemtanúi, csak az adott korhoz igazítva – elvtársazás, bujkálás és disszidálás kíséri az eseményeket. Illetve az a plusz, hogy a szereplőket ugyanúgy hívják, de Edit és Iván valójában csak filmrajongók, akik látták a Kalmár László rendezte mozit, amely most, íme, lejátszódik az életükben. Mondjuk ezt nem egyszerű kihámozni, mert a két felvonás úgy van összefolyatva, és úgy tudjuk meg ezt a fontos információt, hogy Edit Zilahy Lajos eredeti regényéből olvas fel – hogy erre rájöjjünk, nem árt tudni, hogy létezik egy Halálos tavasz című regény is. Persze, az ember nyilván legyen művelt, de nem ártana valamiféle színházi nyelvet társítani a játékhoz, mert a vetítővászon, az olvasás és az utolsó jelenetben egy moziban elkövetett öngyilkosság nem, hogy kevés a kontextusteremtéshez, de egyáltalán nem bír ilyen erővel. Még az sem, hogy az előadásbeli Egri doktor tulajdonképpen önmagát nézi a felvételen – ebből az következne, hogy mi is nézünk valamit. De mit?

Amúgy nem csak a széttördelt sztori miatt nem képes valóban izgalmas melodrámává lenni az előadás, hanem mert annak veleje, a karakterek is iszonyatosan hiányoznak mindehhez. Oberfrank Pál úgy tölt el egy főszerepet a színpadon, hogy a megtört, magába forduló tekinteten kívül semmit nem árul el doktor Egri Ivánról. Darabont Mikold javarészt érzelmesen búgó és hullámzó hangsúlyokban gondolja megteremteni Edit karakterét, amiből végül is egy megtört, csöndes nő valahogy csak kikerekedik. Botos Éva egyértelmű jelekkel választja el az első és a második felvonásbeli Jolánt, és mindkettőből kitűnik valami gyengéd kiszolgáltatottság. Vidákovics Szláven fellengzőssége jól passzol Pistához, Rázga Miklós érthetően és hangsúlyozva mondja el Ahrenberg szövegeit, Bánky Gábor tekintélyt parancsolóan viselkedő Tábornokot játszik, Sólyom Katalin pedig megértő Tábornoknét.

Míg az első felvonásban mindez korrektül zajlik, addig a másodikban a melodráma mellé elkezd bekúszni valami lírai artisztikum (amit csak erősít az előadást kezdő és később vissza-visszatérő, darkosabb akciófilmekre emlékeztető filmzene), ami egyébként csak annak köszönhető, hogy a produkció sem a térrel (ötletszerű szoba- és bejárathasználat), sem az idővel (néha olyan, mintha ugrálna az időben az előadás, pedig mégsem) nem képes következetesen bánni. Ez utalhatna valami színházi síkra is, de nem: ez nem több, mint ami: egy melodráma a színpadon. Ha végig az is akarna maradni, a műfajt szeretőknek nagyon kellemes estét szerezne.