A zlíni bőröző történetét Tamás Zoltán jegyzi mint író-rendező, és Thomas Bata ellentmondásos karakterét is ő játssza, így abban bajos volna kételkedni, hogy az előadás megszületésének voltak motivációi. Egy biztos, az RS9 kissé dohos pinceszínpada kifejezetten alkalmas hely egy zakkant gyilkos történetének elmeséléséhez: a klausztrofób helyszínen az emberi bőr cserzésével foglalatoskodó, olykor nekrofil és egyébként is szexuálisan gazdag sokszínűséggel aberrált, lányát is megkötözve a pincében szexrabszolgaként tartó, ennek ellenére (mert nem tudnak róla) köztiszteletben álló munkásember nem egy kiköpött szabadtéri színpados projekt. És alapvetően az is jól mutat darabilag, hogy a zlíni cipőgyár tehetséges ügyvezető-tulajdonosa – ő Thomas Bata – egyébként ugyanúgy a szexuális agresszióból épít cipő-világmárkát, amiből Pasek hullahegyeket a pincében, de ezzel nagyjából ki is fújt az alapanyag drámai muníciója – ráadásul ez sincs igazán elmesélve.

Oldal István ugyanis megtalálja a megfelelő fizimiskát Mila Pasekhez, de itt meg is áll, Tamási Zoltán pedig végrehajtja Thomas Batával azt, ami éppen elő van írva, de okokat ő sem mutat – pedig a környezete reakcióiból úgy tűnik, ez az ember nem volt mindig ilyen agresszív, márpedig most az, és érdekes lenne, hogy miért, ha már az előadás felajánlja ezt a problémát –, a feleségek szerepeiben Álmosd Phaedra Annaként nagyvárosi asszonyt játszik nagyváros nélkül, Zboray Antónia megfélemlítettet és rettegőt Danaként. Bródy Norbert Milos Betaként egy lumpen-variáns, Jáger Szabolcs Janként pedig a megtestesült jóság (nem feltétlenül muszáj ott leragadnunk, hogy öcs létére miért néz ki annyinak, mint a bátyja - ráadásul van egy húszéves felesége! –, de figyelemreméltó, hogy erre egyáltalán semmiféle színházi reflexió nem történik). Érdekes lenne, ha Jana, a titkárnő szerepében fellépő Gera Marina jelezni tudná, miért nem hagyja ott a céget az első pillanatban, amikor már világossá kezd válni, hogy főnöke esze kezd elmenni, de az sem derül ki, hogy Sipos Vera Sonjája miért nem retteg annyira az apjától, mint amennyire anyja, pedig ezt sem lenne rossz tudni, sok mindent tisztázna. Gergely Katalin Helenaként olykor már tisztának és romlatlannak is tiszta és romlatlan, Orbók Áron minden szerepben nyíltszívű, Bodor Géza pedig artikuláltan mondja Pavel Darbak rendőrfőhadnagy szövegét.

Ebből pedig annak ellenére, hogy drámai erejű előadás egy pillanatig sem kerekedik ki, a történetmesélés - kicsit sok jelenetváltás-sötéttel, de üzembiztosan - működik, megismerjük a sztorit, és kétségtelenül egyfajta atmoszférát teremt ez a sok szexuális frusztráció és embertelenség. Persze a sorozatgyilkosok, a kegyetlenség és az erőszak alapvetően lekötik az emberi elmét, ebből él az AXN meg a Viasat3 is évek óta. De hogy ez a történet miért kívánkozik színpadra, és mitől mutatna túl azon, hogy vannak beteg emberek, nem derül ki, így alapjaiban kérdőjeleződik meg a mi jelenlétünk a színházban. Mert önmagában azt állítani, hogy a világunk egy lélekölő, frusztrált hely, ahol csak szenvedni lehet, tényleg nem túl előremutató. Vagy hátramutató. Vagy valamerre. Bármerre. De semerre, kizárólag önmagába. Ráadásul nem is igaz, és mivel egyetlen árva ellenérvet nem kaptam e másfél órában, részemről maradok is ennyiben.