A lakásszínházról, vagy az otthont idéző színtérről már hallottunk egyet s mást, a nézőtér és a színpad sem először olvad eggyé, itt valami mégis merőben eltér. Talán a túlfűtött trafós stúdió teszi, de szinte észre sem vesszük, ahogy az otthon puha szőnyegén tett küszöb utáni első lépéssel mámoros ellazultsággal süppedünk az Ibsen-történet kellős közepébe. A cselekmény a Kis Eyolf családi zsánerképe, ezúttal a 21. században: férj-feleség-testvér érzelmi háromszöge, egy patkányvadász (ezúttal „bácsi”), majd egy gyermekhalál és annak utórezgései. Nem is kell sokat várnom, hogy tisztázódjon, miért fogytak el a jegyek áprilisra. Nem azért, mert a Trafónak nincs elég pót-ülőpárnája.

A darab (és közvetítve a normák burkába zárt emberi természet) mozgatórugója, az önmegvalósításnak csupán látszatkompromisszumokkal előbbre vitt, belső ösztön hajtotta fontosságának kizárólagossága, bármibe is kerüljön. Az emberi kapcsolatok érdek sütötte napraforgó effektusa, a marcangoló egymásrautaltság és érzelmi függőség, valamint a kilátástalanság szorításából való menekülésvágy tragikomikus elegye a _„szerelem”_. A valahai, már csak emlékek éltette boldogság érzésének édes íze néhány jóízűen elmajszolt, színpadi kelléket képező kekszben ki is merül. A családi idill felépül ugyan egy-egy bekezdés erejéig, de térnyerése csak kitartó remény marad.

A megvalósítás rendkívül ötletgazdag és velejében kortárs. A megcsörrenő mobiltelefon, a kintről kopogtató patkányirtó, a sokszor elnevetett, improvizatívan is alakított szövegrészek és szituációk, illetve a színészek bármely eshetőségre felkészült játéka a színdarab és realitás közti határok elmosását remekül hivatottak szolgálni. Minden közvetlenséget, eredetiséget célzó megmozdulásnál, amelynél támadt pillanatnyi kétségem, erőltetettséggyanúm, az hamar szertefoszlott a hitelesen megteremtett, nézők számára is „elérhető” otthonkép révén. Dollár Papa Gyermekeinek legfőbb erénye a természetesség. A darabban megformált karakterük és valós egyéniségük a bemutatón nem mutatott jelentősebb eltérést a külső szemlélő számára, amit gyakran a szerepjátszásból „szabad beszélgetésbe”, a lehető legkézenfekvőbb emberi reakciókba, a történet ösztönös átélésébe való átcsapás érzete okozott. Mintha bizonyos időközönként kizökkennének az előre megírt „szövegkönyvből”, és immár civilként folytatnák a „műsort”, épp olyan színpadiasan, ahogy azelőtt tették, és a legjobb, hogy úgy tűnt, észre sem veszik.

Tomi (Ördög Tamás), a férj sármos, intelligens, jólelkű ember, kinek új küldetése „sérült” fiának helyesebb, teljesebb nevelése, amiért karrierjét, valamint már amúgy is felesége fojtogató szerelme miatt korlátozott, szellemi és lelki szabadságát készül végleg feladni, amit fiának későbbi tragikus halála és szintén a kevert színes családi palettát bővítő testvérével kialakított, koránt sem letisztult kapcsolata cseppet sem könnyít meg.

A Sárosdi Lilla által megformált feleség a nyers női közönségesség és a gyengébbik nem képviselői által jól ismert problémák őszintén rosszindulatú, mégis érthető megtestesítője, akinek egyetlen bűne, hogy csak magának akarja végletekig szeretett férjét. „A szeretetet nem lehet akarni, követelni, annak magától kell jönnie, azt adni kell” – mondja Ördög Tamás, és mennyire igaza van. Ám a szeretet jött is, maguktól a Dollár Papa Gyerekektől, és azóta is csak jön és jön, megállás nélkül, olyannyira, hogy az már Szerelem.

Az előadás végével a puha szőnyegből egyszer csak újra a realitás talaján találom magam. Nem akarok elindulni, nem akarom, hogy vége legyen, nem szeretnék felébredni, miközben annyira lefoglalnak kisgyermekes aggályaim, hogy szinte alig hallom meg a kedves ajánlatot Kiss-Végh Emőke szájából, mely maradásra invitál, ameddig csak jól esik.