Megöregedtem, de nem is ez a baj, hanem hogy nem értenek. Szeretnének, próbálkoznak velem, de valahogy nem megy. Csak pillanatokra találnak meg engem/találom meg önmagam, és csak elvétve emelik a kalapjukat meg előttem úgy, hogy azt szívből köszönöm, pedig ma is szeretnek, tudom. Szeretnek, csak nem értenek. Én változtam, változom, keresem és kerestem önmagam, hiszen nem csak öregszem, de érek is az évek során. Jól esik az odafigyelés, köszönöm, de én is érzem, hogy mostanában nem megy nekem ez.

Nem tudom, hogy át kell-e adnom a stafétabotot, nem vagyok benne biztos, mert ha jól kezelnek, tudok én ma is úgy szólni, hogy az szólva van. Én nem szeretnék csak a gyerekpelenkázásról és a bulvárhírekről meg berúgásokról beszélni, nekem a közélet és a politika a kenyerem – milyen jól tudta ezt még Géza barátom is, nyugodjék békében. Meg is lepett, hogy a Bombaüzlet?!-ből kimaradt, pedig ha már arra akarnak rávenni, hogy adjam át a stafétabotot ezeknek a stand-uposoknak, akikről igazából nem tudok semmit, akkor nem elég, ha csak a legendás fénykoromat firtatják. Apropó, azt hiszem, a fénykorom előtti időszakot – az tényleg rettenetes volt ám – azért nem volt jó ugyanolyan rossz formában látni, mint amilyen akkor volt, örültem volna, hogy ha már vele nem tudok nevetni, akkor legalább rajta tudjak, de nem. Az igazat megvallva nem is nagyon tudtam, miért kell ezt ilyen rosszul, de legalább volt honnan feltámadni, ez igaz.

Minden tiszteletem a sorsomat szívén viselő Benedek Miklós úrnak, aki akár annó a Budapest Orfeumban (Császár Angelával és Szacsvay Lászlóval), vagy jóval később a Tingli-tangliban megmutatta, hogy jól ismer engem, de rajta kívül is mindenkinek, aki komolyan vette az én létezésemet, tudom, hogy a legnagyobb szeretettel és elismeréssel vannak az irányomban, de a pesti kabaré fénykorából hozott jelenetek ezúttal nagyon nem akarnak régi fényükben csillogni. Nem nevettek rajtam, nem nevettek velem, és ez kicsit fáj nekem. A kuplék erőtlenek voltak – talán mert nem találták az összhangot a duettek és tercettek szereplői –, a jelenetek pedig főként erőltetettek. Köszönöm Vida Péternek, aki magabiztosan mozog ma is a világomban, és bár minden pillanatában van valami modoros, ami korábbi nagy elődeire emlékeztet, ért a poentírozáshoz, és ezt a tudását jó érzékkel használja is. Schell Judittal való közös jelenete tényleg a fénykoromat idézte, örültem, hogy a pesti kispolgárok abszurd étkezési vircsaftja még ma is ismerős a nagyközönség számára - az kevésbé, hogy az este egyetlen ilyen élménye volt. Ahogy köszönöm Szombathy Gyulának is, ahogy decens gyászhuszárként naiv egyszerűséggel csetlik-botlik az udvarlási szabályok erdejében, vagy ugyancsak Vida Péternek, hogy egy legendás konferanszot úgy ad elő, ahogy azt kell. Örömmel láttam, hogy Hacsek és Sajó (Józsa Imre és Szombathy Gyula) sem idegen a közönségtől, de valahogy mégis inkább viccmesélésnek hangzott a duett, mint valódi jelenetnek. Örültem annak is, hogy a háborúval, Trianonnal és a történelemmel is foglalkozott az este, ez fontos ahhoz, hogy lehessen látni, miből táplálkozott a pesti humor annak idején. De miből táplálkozik most? Ki az a Janklovics Péter? Kik azok a stand-uposok?

Értem én, hogy most ők szórakoztatnak helyettem, de nem tudtam meg róluk semmit, azon kívül, hogy a humorforrásuk nagyban különbözik az enyémtől, méghozzá az elhangzottak szerint laposabb és jóval gyávább, mint én voltam anno, és próbálnék lenni ma is. Értem én, hogy a közönségnek kell egy kis "bazmeg", lehet, hogy nekem sem állna ez rosszul – úgy tűnik, tetszettem így is a közönségnek. Nem, nem szeretném átadni a stafétabotot, mert egyelőre csak azt látom, hogy én vagyok fáradt, és nem azt, hogy a helyembe lépők frissek és jobbak lennének. Én színház vagyok, nem előadóművész, én szívesen barátkozom a szórakoztatóipar személyiségeivel, de addig nem adom át nekik a terepet jó szívvel, míg nem látom, hogy kik ők, és mit szeretnének kezdeni vele. De azt én is érzem, hogy együtt kell működnünk, csak ahhoz nagyon meg kellene ismernünk egymást, és ez ma nem sikerült.

Még egyszer köszönöm a sok szeretetet és odafigyelést, amit ezen az estén is kaptam, én is nagyon szeretném, ha ismét megtalálnának engem, ha megtalálnánk egymást, és ahhoz az első lépés tényleg az, hogy ez az igény egyáltalán felmerüljön, és ez kétségtelenül így volt.

Bízva a következő találkozásban, maradok mély tisztelettel:

_(2013. március 29.)_