Ezt állítani persze merő rosszindulat, de valami ilyesmit hallok egy nézőtől az előadás után (és ez már önmagában nem semmi, a szünetben ugyanis jócskán megürül a parkoló a színház előtt), és igazságtalanul túlzó ugyan, de mégis van benne valami. Bodolay Géza rendezése a Bánk bánt ugyanis a nyugatról érkező gagyipop- és gazdaságinyomás-hullám elleni vitairattá szerkesztette, ami azonban annyira csak magával van elfoglalva, hogy alig jut el belőle valami a nézőtérre. Valami olyasmiről van szó, mint abban a jelenetben, amelyben a hajléktalannak tűnő Tiborc ismerteti panaszát (Jakab Tamás egyébként az előadásban unikális, kifejezetten emberi vonásokkal felruházott alakításában), ám Bánkot (Nagy Csongor Zsolt) ezerszer jobban érdekli, hogy miért éppen Melinda a pártütők jelszava, és ügyet sem vet a teremben tartózkodó Tiborcra, helyette föl-alá cikázik a színpadon, és amikor mond valamit _félre_, akkor azt a színpad szélére helyezett kiszögellésen nyilvánítja ki.

Gondolom, ezt nagyon jelentőségteljesnek kellene tartanom, de sajnos az a helyzet, hogy erre nincs lehetőségem, ugyanis az elhangzó mondatok egy teljesen összevissza közegben konganak, amiben nagyjából senki nem tudja, miért van éppen ott. Hogy ez miért a Nemzeti Múzeum félbevágott oszlopai alatti lépcsőjén történik, ahol néha megjelenik Petőfi (Poroszlay Kristóf) és elszaval egy verset, hogy aztán visszaváltozzon egy Gondolkodó-szoborrá meredt Solommá, azt kellene megfejteni. Persze, meg lehet, sőt bepasszinthatók a dologba az 1956-os forradalom, majd az 1957-es majális mozgókép-felvételei is, de nem létezik, hogy ennyire sematikus legyen ez az egész.

Aztán persze az ember elfogadja, hogy de igen, itt a Bánk névre hallgató bánnak a bőrkabátos szélsőbalos anarchista Petur (Pataki Ferenc) és a nemzetközi pénzpiacok talmi csillogását kísérő Angela Merkel-hasonmásversenygyőztes modelldiktátornő (Gertrudis: Szabó Gabi) között kell dönteni, és erre van az egész haccacáré, a Ghymes dalaira rájátszó egykedvű vonóskettessel, a kvázi haluorgiában vonagló, seggriszáló, plasztikkultúra-zabáló csőcselékkel, a keletnémet trabantos turistának öltöztetett Biberachhal (Sorbán Csaba), a szűkre szabott vörös öltönyben pompázó Ottóval (Barnák László) és a kiöregedett sportszakiként egyetlen hangon lamentáló Mikhál bánnal (Kárász Zénó), meg a gesztusait nem kamaraszínházra, hanem legalábbis amfiteátrumra méretező Melindával (Gidró Katalin), meg Bodolay kreatív dramaturgiai ollójával.

Pedig ez ilyen egyszerű, nem kell hozzá ez az amúgy nézőbarát módon rövid, alig kétórás föl-le rohangálás. A helyzet az, hogy Benedek Mari jelmezei, Székely László díszlete és Káldy-Kovács Gábor videóbejátszásai elmondják az előadást, tulajdonképpen Katona József ehhez már nem is kell. Vagyis kéne, nagyon is, mert akkor lenne színház ebből a revüből, ha nem csak papírfigurák mondanák fel a leckét, ha nem csak ad hoc szimbólumokat látnánk a színpadon, ha a jelentéses tükör meg a teljesen követhetetlenül mozgatott színészek mögött fölsejlene valami emberi, valami konfliktus, valami drámai, valami olyan, ami nem rántható le egy szappanopera vagy egy politikai vitaműsor szintjére. A vicc az, hogy feltételezem, Bodolay Géza ezt szeretné a legkevésbé, mégis így történik.

Ugyanis a színdarab értelmezése csak akkor lehetséges, ha a színdarab maga meg van mutatva. El van játszva. Ha a színdarabnak csak az értelmezése, a szereplőknek csak a jelzése van a színpadon, a színdarab és a szereplők nélkül, az tudományos tanulmánynak vagy performansznak, esetleg kilencvenesévek-nosztalgiashow-nak elmegy, de színháznak semmiképpen. Pedig itt valami ilyesmiről lett volna szó.