Londonban vagyunk, a II. világháború kitörése idején, 1939 szeptemberében. Freud emigránsként él itt, már súlyos betegen, állkapocsrákjával küzdve. Magához hívatja Lewis professzort, aki az egyik könyvében keményen kritizálta őt, Freud azonban nem ezt akarja számon kérni, hanem arra kíváncsi, mi lehet az oka, hogy Lewis negyvenéves kora körül ateistából hívővé vált, istentagadóként meg akarja érteni, mi okozhatta ezt a fordulatot.

A betegsége végső stádiumában járó, erős fájdalmakkal küzdő Freudot Jordán Tamás a testi szenvedésnek magát meg nem adó, az ellen szellemének nyitottságával, a világra való kíváncsiságával küzdő, humorát, iróniáját őrző emberként állítja elénk. Szimbolikus jelentőségűvé válik az a műszájpadlás, ami nélkül a pszichiáter nem tud beszélni, holott a vita, a párbeszéd az életeleme, ugyanakkor ez a segédeszköz fájdalmait sokszor a kibírhatatlanságig fokozza.

Az előadás első felében Freud uralja a helyzetet, Lewis valóságosan és képletesen is arra a bizonyos, a bécsi rendelőből Londonba átmentett kanapéra szorul. Az előadást rendezőként is jegyző Alföldi Róbert ennek megfelelően eleinte visszafogott, szándékoltan szürke professzort rajzol az öltözékében is pedáns, kissé merev Lewisból. A köztük lévő távolságot jelzi azzal is, hogy ekkor még többet tartózkodik a nézők között, mint a másik közelében. Az különben, hogy a zsúfolásig megtelt kávéház asztalai, székei között kell megteremteni azt az intim, kettejükre koncentráló erőteret, amibe a darab szerint a háborús híreket sugárzó rádió, illetve a légitámadást jelző sziréna hozza be időnként a fenyegető külvilágot, nehéz feladat elé állítja a színészeket, és a láthatóságnak sem tesz mindig jót. Másrészről viszont ez a színháztalanított helyzet passzolhat is ahhoz a megközelítéshez, hogy a hangsúly itt a két ember találkozásán van. Hogy a helyzet adta előnyök vagy a hátrányok kerülnek túlsúlyba, az valószínűleg függ attól is, hogy kinek hol sikerül helyet találni.

Ahogy haladunk előre, az erőviszonyok elmozdulnak. Mindketten arra késztetik a másikat, hogy szembenézzenek saját életük fontos kapcsolataival, és eközben Freud is egyre gyakrabban ül le a saját kanapéjára. Hitükben és hitetlenségükben nem változnak, de készek a párbeszédre, tudnak beszélgetni, tudnak vitázni, és rátalálnak arra, ami közös bennük, ami összeköti őket. Ebben a háború és béke, élet és halál közötti határhelyzetben a halálfélelem, az emberi szenvedés és a szenvedőhöz való odafordulás, a segíteni vágyás és a segíteni engedés, a megérteni vágyás és a megérteni engedés mind ahhoz a legkisebb közös többszöröshöz tartoznak, ami összeköti őket. Innen nézve pedig nagyon is érthető és indokolt, hogy Alföldi Róbert miért választotta éppen ezt a Magyarországon eddig be nem mutatott darabot.

Ami Jordán Tamásnak igazi jutalomjáték. Ahogy Freud friss szellemét, kíváncsiságát, játékosságát időről időre legyőzi a fájdalom és a félelem, ahogy újra és újra felülkerekedik mindezen, és ahogy a végén ők ketten a fehér, megvilágított háttér előtt, véresen, rémülten legyőzik a kettejük közötti távolságot, az emlékezetes pillanat. Még azt is elhisszük nekik, hogy hívő és hitetlen is mondhat egymásnak Isten Veledet, attól csak többek lesznek mind a ketten.