Pedig a miskolci eladás is egy ideig úgy tűnik, hogy elsősorban egy szerethető mese lesz, színházzal gazdagon kitömve. Debreczeni Borbála nem is annyira padlás-, mint inkább tetőtérilakás-díszletébe érkeznek a szereplők. Megismerkedünk a kósza kóbor szellemekkel, a Disney-filmesen manírokkal felruházott, finom lelkű Herceggel (Ódor Kristóf), az érdeklődő Kölyökkel (Szabó Irén), a kényszeresen komplexusos Lámpással (Fritz Attila) és a nagylelkű melák Meglökővel (Cservenák Vilmos), latin virtussal tölti meg a járókeretet Mamóka (Seres Ildikó), bevállalósan önfeláldoz a tiszta szívű és aranyosan fülig szerelmes Süni (Kosik Anita), továbbá betoppan a vérbeli önkéntes rendcsináló viceházmester Témüller (Szatmári György), és ezt egy jóindulatú rendőrfelügyelő figyeli (Bősze György). Nem is lehet az egészre semmi panasz, a koreográfia (Kozma Attila) egyszerű, de kitölti az éneket, az áthangszerelt dalok pedig még cd-ről is jól szólnak. Aztán a Rádiós egyszer csak rákezd a Rádióüzenetek című dalra, és a fene sem tudja, hogy kik azok, akik annyira _jönnek_, de hogy arra egy komplett nézőtér lesz egycsapásra kíváncsi, az biztos. Pedig Rusznák András nem csinál semmit, csak az előszínpadig kijön, és úgy, ahogy van, sallangok és manírok nélkül elénekli a számot. Pontosabban, amit jelent. A színházterem egyszerre megtelik - és innen már az előadás nem az, ami eddig volt.

Rusznyák Gábor rendező azért eddig a pillanatig is többször jelzi, hogy az előadás számít ránk, jól működik a nézőtér szcenikai bevonása a játékba, az pedig nagyon szép, cinkos pillanat, amikor az egyik kóbor szellem a nézőtér felé jelenti be, hogy őket csak azok látják, akiknek a szíve olyan romlatlan és tiszta, mint a gyerekeké – és mivel az első pillanattól kezdve világos, hogy a játék részesei vagyunk, valahogy nem lehet nem elhinni ezt a mondatot. Aztán jön a bonyodalom, Barrabás B. Barrabás miatt körülveszi a házat a rendőrség, de addig muszáj tartani a padlásnak a frontot, amíg nem jön a Révész (Salat Lehel leginkább belülről, harsány eszközök nélkül különbözteti meg a két alakot), és nem viszi el a kóbor szellemeket végre oda, ahol nem kell többé kóborolniuk.

Ez A padlás viszont most elsősorban nem a Révészt várja, nem a szellemek története. Ez A padlás elsősorban a Rádiós története. A Rádiósé, aki olyat lát, amit Témüller soha nem láthat. A Rádiósé, akinek a padlása ég és föld között ott áll, de még a földön és nem az égben. A Rádiósé, akinek a padlása nyitva van, ahol a láthatatlan láthatóvá válik akár mások számára is, akiknek a szíve ugyanolyan romlatlan és tiszta. És ez nem a hibátlan embereket jelenti, hanem azokat, akik a földszinten burjánzó gaztól tudják magukat függetleníteni, akik a földszinten hatalmaskodó Témüllerek világát nem tekintik többnek annál, mint amennyi. A Rádiósé, aki el tudna menni, de nem megy, és nem azért, mert Túró Rudi meg karikás ostor, piros pötty meg Pick szalámi, hanem azért, mert itt van dolga és itt vannak álmai. Igen, az előadásban egyértelmű, hogy az itt mit jelent pontosan: azt, hogy itt. A Fényév távolság így válik 25 év elteltével is egy generációs problémához kötődő kérdéssé, Rusznák András pedig kristálytiszta interpretátora minden egyes hangnak és érzésnek.

Szóval ezúton kérek minden kedves padlástulajdonost, hogy legyen oly jó, és költözzön vissza a földszintről, de hagyja nyitva a csapóajtót. Nyissa ki a szemét, és amit ott lát, azt csukott szemmel is lássa. Merje látni, és merje látni hagyni, és bár a csillagok felé nincs út, a földszintet még majd élhetővé lehet tenni. Hogy legyen miért nem elhagyni ezt a helyet, és legyen vágy megérteni azt, ami ezen a helyen zajlik. És ezt csak a padlásról fogjuk meglátni, a földszintről maximum megérezhetjük. Úgyhogy nincs mese, meg kell találni a padlásokat.