Szó se róla: a Jövedelmező állás, mint afféle közéleti zenés revü, remek szórakozás. Jól muzsikál a Puszi zenekar, akik a Sunny Boyt ugyanolyan hangulatosan húzzák (ütik, pengetik, szkreccselik), mint az indulókat (a Ferencvárosi Herz Férfikar segítségével) vagy saját dalaikat. Ha már Thuróczy: érvényes és kortárs fifikás főcsinovnyikot formáz Juszovból, aki szinte nyíltan élvezi, hogy sokkal okosabb, mint akik őt körülveszik – ez a Juszov mindig a győztes oldalon áll, igazi szürke eminenciás. Ugyancsak remek Hegedűs D. Géza kéjesen gátlástalan Visnyevszkije, aki már csak valami papírutánzata minden emberinek, a hírnév és a hatalom önmaga érzéketlen szobrává alakította. No és Lázár Kati, aki Kukuskinné szerepében a szeretet írmagjával sem bíró anyaként lányait ridegtartásban, csakis az anyagi előnyök szem előtt tartására nevelte. Gyönyörű az az ív, amit bejár, ahogyan negédes lókupecként kínálja portékáit (lányait) az érdeklődőknek, majd tapasztalván, hogy Zsadov dolgos-munkás életre szoktatná lányát, eljut egészen a baszdmegezésig is, hallatlan természetességgel.
Érdekes továbbá Fekete Ádám átdolgozása, amely valóban kortársra hangszerelte Osztrovszkijt, a múlt nyerteseként föllépő Visnyevszkije az _övjártót_ nevezi meg a kor embereként, majd a magyar kultúrpolitika eleven megtestesüléseként válik a bornírtság és gátlástalanság szimbólumává. Az átirat Vajdai Vilmos rendezésében ügyesen transzponálja az osztrovszkiji alakok egy részét a mai magyar valóságba, más részük azonban nem igazán találja a helyét a konstrukcióban. Kovács Krisztián hetykeségében elhivatott Zsadovja például sokkal inkább emlékeztet a lánglelkű Petőfire az Ady/Petőfiből mint Zsadovra, és hát jó-jó, hogy ő a forradalmi lélek (akinek forradalma abban áll, hogy éjt nappallá téve dolgozik, már amikor nem szervezkedik egy, körülbelül a Brian életéből szalajtott tehetetlen és életképtelen sejttel a politikai rend megváltoztatásáról álmodozva, megakadva a szervezési és adminisztratív kérdések megvitatásán), de motivikájáról nemigen tudunk meg semmit.
Ennek az oka ugyanabban keresendő, amiért az előadás önnön feléig csak egy megmondós paródiának, egy aktuálpolitikai röpbohózatnak látszik. Eklektikus stílusban történik mindez, és az egymásra hajított különböző figurák és helyzetek működni látszanak. Azonban a jelzett alakítások, továbbá az előadás már említett befejezése ennél erőteljesebb igénnyel lépnek fel, amelyek azonban nehezen rokoníthatók Szabó Simon Belogubovjának egyébként jól kivitelezett burleszkjével. Gergely Katalin és Gera Marina Kukuskinné lányaiként nem egy-egy figura két-két állapotát, hanem két-két karaktert játszanak, egyébként kifejezetten maradandón. Stork Natasa Visnyevszkijnéje azonban még csak meg sem történik a színpadon, Kovács Krisztián pedig semmilyen viszonyban nincs a szervezkedőkkel, akik a Visnyevszkij-ház egyazon nevű szolgáiként és emígyen repetitív humorforrásként is domborítanak (Schönberger Ádám, Fekete Ádám, Mózes Balázs, Sebő Ferenc, Horváth Kálmán).
Juristovszky Sosa különböző tapétaképek vetítésével operáló látványa egy-két jelenet kivételével markáns közeget biztosít az előadásnak, Juhász Dóra jelmezei pedig egyszerűségükben beszédesek, bravúros, ahogyan egyszerre maiak és egyszerre idézik a klasszikus orosz mű közegét. Ahhoz viszont, hogy a groteszkségében meglehetősen komor befejezésnek igazi súlya legyen, sokkal pontosabb és erőteljesebb rendezői irányításra lenne szükség, az előadás során végig. Pedig egyes jelenetek remekül egyensúlyoznak a bohózat és a líra árnyalataival; a finálé tartalmas és összetett. Egyszerre ott van minden, ami eddig társadalmi zsákutcának bizonyult: az épülő szocializmus, a tudattalan konzumtársadalom, a korrupció és a demagógia. És néhány talicska föld, hogy biztos legyen: itt a vég. Innen nézve meg még akár indokolt is lehet a stílusbeli összevisszaság, az önfeledt revü: egy önnön végzetébe rohanó országra emlékeztet.
