Egyéb, markáns motivációs elemet ugyanis nehéz felfedezni a társulat kamaraszínházi munkájában, miközben persze minden _el van játszva_, minden érzelem _ki van fejezve_, és jut néhány nem túl nehéz metafora meg egy kis mondanivaló is, hogy a színházi élményt valóban megéljük. Ehhez mindenekelőtt Cziegler Balázs díszlete nyújt elengedhetetlen, ám kissé félrevezető segítséget, a kopott fehér pajtadeszkákból összeillesztett kereszt alakú játéktér azon kívül, hogy teljesen feleslegesen (és rendkívül közhelyesen) sulykolja az explicite is eléggé didaktikus klerikális történetben a klerikalitást, Örkény darabjának eljátszására teljesen alkalmatlannak bizonyul: a sok (és dramaturgiailag is fontos) helyszínváltások esetlenek, kényszerűek és nehezen követhetők, a színészek mozgási szabadságát pedig művészi hozadék nélkül korlátozza.

A történet ugyanis lineáris, és bár Örkény epitheton ornans-aként mindig megjelenik a groteszk, ebben a nem éppen örkényi darabjában nem ez a legjellemzőbb vonás – furcsaságok persze vannak benne, főleg karakterszinten, de alapvetően ez egy megszokott, klasszikus drámai keret. Éppen ezért sem nagyon érhető, hogy Hargitai Iván rendező a zárdából hazazavart, szentéletű lány csalódástörténetének elmeséléséhez miért választotta a stilizációt. Ez alapvetően aknázza alá az egész előadást, aminek mondanivalója azon egy szál gyertya eloltásában teljesedik ki, amelyet a lány saját maga fúj el, és amely végig, mintegy a tisztaság oltalmazandó szimbólumaként lebeg az egész előadás felett. Sajnos az embernek semmi kedve ezen sírni, és ennek egy nagyon súlyos oka van: van a tisztaságnak, romlatlanságnak, naivitásnak, hitnek és jónak az a foka és elegye, amely élhetetlenségével nem részvétet, szimpátiát és szeretetet vált ki, hanem egyre feljebb tolja az emberben a pumpát, és már esze ágában sincs drukkolni érte, mert semmi, de semmi példaszerű nincs benne, hiszen semmi interakciót nem mutat a világgal. Így bukása inkább törvényszerű, semmint sajnálatra méltó.

Ha egy nem létező ember sorsát kell nézni a színpadon, amire ráadásul még valami idolként is kéne tekintenünk, akkor az egyszerűen hamis lesz, hiába van ott a képlet másik oldala, az örömlányos hajlamokkal bíró Beatrix (Csarnóy Zsuzsanna játssza a körülményekhez képest élettel telin), ez ugyanis puszta képlet marad.

Dobra Máriának annyira jól áll a szent Glória (világi nevén Ildikó) szerepe, és annyira könnyen tud szeppent, elesett, tiszta és elszánt lenni, hogy arra még ha színpadilag rápakolnak hat lapáttal, nem erősíti ezen attribútumokat, sőt... Dobra pontos technikai rendezésben, statikusan formálja meg szerepét, és bár történet szerint el kellene jutnia oda, hogy semmit nem ért a világból, és hogy az Isten dolgaiba neki nem ildomos beleavatkoznia, mert semmi joga nincsen hozzá, ebből egy teátrális pofonon (ennek mondjuk tényleg van ereje, Horváth Illés ugyanis tényleg elviszi Guszti karakterét a ficsúrtól a trógerig) meg egy mondanivalós gyertyafújáson kívül nem sok kerül a felszínre. Hiába járja meg ily' tisztán és egyedül a világi élet jelentéses helyszíneit – a park, a bordély vagy a kocsma –, még a lány megerőszakolását is szinte észrevétlenül falja fel a stilizáció, amely a karakterben nagyjából annyiban jelenik meg, hogy valamennyire kissé elrajzolt a figura, tapintható sorsok és hangsúlyok nélkül. Ugyanez igaz a mellékalakokra is: Csarnóyn kívül még Szalma Tamás tud a fojtott szexuális frusztráción túl is életet csiholni a karaktereibe, és akadnak ismert, de pontos karikatúrák is, mint Tóth Loon operaénekes figurája.

Talán ebből az egészből még valami működne is, ha bármiféle atmoszférát kapna az előadás, amely elhelyezné az elemelt színpadi elemeket, ami kitöltené a kongó karaktereket, amely közeget teremtene a közhelyes, de cseppet sem érdemtelen történetnek, amely egyébként tényleg felvet kérdéseket. Például azzal kapcsolatban, hogy meddig avatkozhatunk bele mások életébe a saját, jónak és követendőnek vélt értékrendünket erőltetve rá a másikra, vagy hogy a tolerancia milyen könnyen fordulhat át intoleranciába. Akkor talán még azt is megtudnánk, mi is tulajdonképpen az a sötét galamb.