Egy biztos: színházban vagyunk, és ez már a ruhatárnál eldől. Elegáns, szép gesztus, hogy kabátjaink a díszlet elidegeníthetetlen részét képezik – és legalább ennyire nagyívű lesz a befejezésnél is, amikor a tűrés szükségessége köré szőtt néhány zárómondat után a színészek elkezdik kiosztani a kabátokat, és utunkra eresztenek. Szóval a ruhánk bekerül a díszletbe, ahol Trepjov - szemében/szívében/agyában lángokkal - készül leszámolni a konvencionális színjátszás barbár trónbitorlásával, és új formákat keresve hevül saját maga szimbolista és érzelmi mímelésektől mentes színháza iránt. Ám a szűk, családi közönségnek prezentált előadása pusztán erőltetett formalizmus. Mégis: sokkal több alázat és motiváció bújik meg benne, mint a moszkvai színpadokon edzett színésznő anyjában, Arkagyinában bármikor is lehetett - ezt azonban Dorn doktoron kívül senki más nem akceptálja. Még színésznője és szerelme, Nyina sem, aki elámulva Arkagyina és annak író szeretője, Trigorin művészi nagysága felett, végtére is magára hagyja Kosztya Trepljovot a lázadással, aminek szimbólumát Kosztya egy legyilkolt sirályban találja meg. Ezt sem érti senki, pedig ez aztán már nem parttalan formalizmus.

A Sirály, mint mindig, most is a színházról, a művészet szabadságáról, az új iránt való zsigeri ellenállásról, a művészlét önmagának való kiszolgáltatottságáról és a művész befogadóval való kapcsolatáról szól, és feje tetejére állhat kint a világ, ez akkor sem lesz másképp. Mert hát ne tagadjuk el, hogy a feje tetejére állt, és ezt az előadás is rendre lejelzi: nemcsak a kabátokkal veszünk részt a játékban, hanem a színészek folytonos kibeszéléssel, kifelé játszással, fizikai kontaktussal is kommunikálnak velünk. De hogy ennek mi az iránya, hogy miért pont akkor, miért pont azok a szövegek szegeződnek ránk, és miért nem más - ahhoz nemigen ad elegendő kulcsot a rendező, vagy ha mégis, az a horizontálisan igencsak széthúzott játéktérben valahol megreked. Menczel Róbert díszlete ugyanis amennyire intim első pillanatra, a bejátszás során a nagy, kifutószerű felépítéssel úgy lesz egyre idegenebb, ahogy a történet halad előre. Ezért ez a folyamat, a tér bejátszása sok energiát elvesz, és a hangsúly rendre eltolódik az intimitástól a mozgalmasság felé. Ennek mentén némiképp kettészakad az előadás: a fiatalabb szereplőknek a hevesség, az idősebbeknek a megfontoltság válik a jellemző tulajdonságává, és vaskosan ez utóbbi felé billen a mérleg (az átmenetet Fehér Tibor pénztelenségében koravénné savanyodott Medvegyenkója adja).

A sokat megélt, de kiégett Dorn doktornak sápadt sármot ad Kulka János, akinek frusztrált ellenpontjaként szorong a meg nem élt élettől Blaskó Péter Szorinja, Szarvas József pedig a szerethetőséget messze kerülően formálja meg Samrajevet, akiről talán még többet árulkodik felesége, Polina, számára Nagy Mari csendesen formál drámai ívet a Dorn iránt érzett kései szerelem pislákoló lángja és a férje iránt érzett tehetetlen gyűlölet között őrlődve. Tenki Réka Másájának szépsége felett folyamatosan veszi át az uralmat a leharcoltság. Tompos Kátya valahol ott kezdi el megformálni Nyinát, ahova aztán érkezik (így a naiv romlatlanság nem tud mélyen ható bukássá formálódni), Farkas Dénes pedig pontosan tudja, honnan indul Kosztya, de azt nem, hogy hová érkezik. Mindezek felett trónol az önnön mulandóságával kibékülni képtelen Arkagyina, akinek Básti Juli egyelőre az öniróniáját jobban érzi, mint szomorúságát. Földi Ádám kisszerűen magába forduló, gyáva de középszerűségétől rettegő, mégis elkötelezett Trigorinja pedig nagyon jó ajánlat, de csak ajánlat, legalábbis az előadás főpróbáján.

Alföldi sok formai ötlettel dolgozik, és ehhez minimális eszközöket használ – főleg székeket és magát a teret –, de az egyéni sorsok csak elvétve születnek meg, a közös sors pedig megbújik a sorok között. Az összekacsintás akarása erősebb az összekacsintásnál, mert önmagában szerencsére sem az Alföldi-Trepljov/Trigorin sem a Nemzeti-Sirály párhuzam nem működik – az előbbi befelé forduló lenne, utóbbi meg nem lenne igaz. De a kabát-játékkal - amivel végül is nem lehetünk biztosak abban, hogy ez a Sirály vajon nem Kosztya Trepljov Sirálya-e –, végül megnyitja a tér-idő kaput az előadás Csehov, a Nemzeti Színház, a társulat és a nézők között - de az apropó színházi értelemben végig titok marad. Így pedig nem tudni, a kapu hová vezet - ebből következően maga a koncepció sem tud kiteljesedni.