7óra7

Lehetne valami
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

Lehetne valami

2013. 01. 15. | 7óra7

Ennek az ismerős, közös alapérzésnek a légkörét finoman és áthatóan teremtik meg a néha hangsúlyosan andalgósra, nagyrészt pedig pop-punkosra hangszerelt Quimby-dalok (az előadás egyik nagy erénye, hogy nem, hogy nem esik bele abba a sokat látott, nagyon mély gödörbe, hogy a beemelt dalszövegeknek általában semmi közük az adott szituációhoz, sőt, Kiss Tibor versei néha még új értelmet is nyernek – például a Megadom magam című szám esetében). És már csak azért is illik ide a Quimby, mert miközben benne van az a fajta mélység, amit a darab semmi-valami gondolatjátéka és - kétségei magukban hordoznak, valahol olyan tinis is ez a zene – és ebben nincs semmi pejoratív.

A Janne Teller Dániában botrányt kavart, majd kanonizált regényéből Gimesi Dóra által készített színpadi verzió alapszituációja egyébként nem túl barátságos: az utolsó iskolai év első napján, abban az évben, amikor a diákok a továbbtanulásukról, a jövőjükről döntenek, Pierre Anthon feláll az iskolapadból, és alaposan átrágott, sokat mondó érvrendszerrel tulajdonképpen bebizonyítja, hogy az egésznek semmi értelme. Azért tanulni és dolgozni, hogy legyenek valamik, valakik, miközben ez a cél sokszor leginkább a semmivel egyenlő (család, kertes ház stb.), vagy hogy híresek legyenek, miközben mindig lesz náluk jobb: több mint értelmetlen. A zilált (csúfolódások, cikizések, szívatások és további közismert konfliktusok sújtotta) osztályközösség egyként reagálva megdobálja Pierre-t. De a felvetés valamire rátapint: az osztálytársak kényszeresen igyekeznek találni valamit, bebizonyítani Pierre-nek, hogy igenis van, ami számít, egyesével áldozzák be életük legfontosabb dolgait, egy zöld magassarkú cipőtől egy hüvelykujjig – a többit nem mondom el, a lényeg, hogy mindent bedobnak, amit valaha, bárki fontosnak vélhet. Tényleg mindent.

Semmi - Szolár Tibor, Teszárek Csaba, Ács Norbert, Pethő Gergő, Blasek Gyöngyi, Tatai Zsolt, Pallai Mara, Spiegl Anna, Mórocz Adrienn

Naná, hogy sem a szülők, sem a tanárok, senki nem sejti, hogy a gyerekek a fűrésztelepen amortizálják magukat és az egész várost – és ez annyira jellemző. Hoffer Károly, miközben egyszerre stílusos és divatos körvonalakkal felruházott bábokat tervezett – olyanok a figurák mintha valami jó ízlésű, ultramodern rajzfilmből szabadultak volna ki –, némileg szőrmentén bánik a darabbal. Mintha fontosabb lett volna az alapötlet, hogy mindent az iskolapadot adó dobozokból valósítsanak meg az alkotók, annál, hogy körültekintően meséljék el a történetet. Az előadás pedig megreked valahol a reális és az absztrakt között, nem mintha ebből a dobozos, az események helyszíneit minimalista módon megjelenítő rendszerből ne lehetne hitelesen megteremteni Janne Teller történetének közegét – Gimesi Dóra egyébként pörgős és világos színpadi átiratot készített belőle –, meg lehet, ahogy sokszor működik is, csak helyenként nem világos a mi viszonyunk az előadáshoz, ami által könnyedén tétjét veszti egy-egy láthatóan súlyos tett.

Semmi

De a történet végig izgalmas, a színészek pedig egyszerű és világos gesztusrendszerek mentén működtetik a karaktereket és a bábokat – utóbbit olyan könnyedén, pontosan és egymásra figyelve, hogy attól néha tényleg rajzfilmmé válik az előadás, arról már nem is szólva, hogy kifejezetten élvezetes és illúzióteremtő, ahogy időközönként összeállnak punkzenekarrá, és közösen zúzzák a kottát. Spiegl Anna a résztvevő, de ismeretlen okokból kívülálló (valahogy az utolsó körből is kimaradt) Agnest, Mórocz Adrienn az egyszerű, de áldozatkész Sofie-t játssza. Pallai Mara amolyan igazi divat-lázadó Elise-t varázsol pár pimasz hangsúlyból. Tatai Zsolt visszahúzódó Kaj, Teszárek Csaba az egyszerre menő és tehetséges Jan-Johan egyediségét teszi tipikussá, Pethő Gergő Hansa tényleg iszonyatosan kemény csávó, akinek keménysége egy percig sem közhelyes, Blasek Gyöngyi pedig megkérdőjelezhetetlenül hozza a figyelmetlen és csak saját magával foglalkozó tanárnőt. Bár Szolár Tibor pimasz vagánysággal mondja el Pierre mindent megkérdőjelező szövegeit, valahogy az puszta provokáció marad, és nem lesz húsba vágó kétség, amilyen egy tinédzser számára az.

Semmi - Szolár Tibor

Az előadás után simán elképzelhető, miért tiltották be Teller regényét Dániában. Tiszteletre méltó, illetve jelentős társadalmi érzékenységről árulkodik, hogy később kötelező olvasmánnyá tették. Hiszen olyan elemi kétségek munkálnak benne, amelyekkel hiba nem foglalkozni tinédzserkorban. E kérdések ezúttal ugyan bujkálnak kissé az előadásban – bár kifejezetten szép gesztus, ahogy a fontos dolgok bedobása után a báb-gyerekek meghalnak, és már csak a felnőttek léteznek –, de kinyerhetőek a produkcióból, arról az eredményről nem is beszélve, hogy végre itt is megjelenik az a felismerés, hogy _erről_ érdemes lenne beszélni. Mert nagyon is érdemes.

Hogy a kétségek felmutatása utat, és _nem semmit_ jelent, abból jeles művészek, kultúrpolitikusok és önjelölt színházi teoretikusok is tanulhatnának. És ez "csak" egy dán mese. Pedig hogy mennyire nem csak...

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr728002013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása