Spiró György ugyanis abszurd komédiát írt, nem pedig szocio-társalgási vígjátékot, és ezt Valló Péter rendezése a Jókai Színházban jobban kezeli, mint Marton Lászlóé a Pestiben. Jó keretet biztosít ehhez a rendező által kreált díszlet, amely első ránézésre szimplán low budget, de aztán Valló jó érzékkel használja ki azt a lehetőséget, hogy a nézőtér a színpadon van: a dramaturgiailag igen fontos helyszínt, az idősek otthona regényes és sokat emlegetett kertjét a nézőtér, illetve egy azon - velünk és a szereplőkkel szemben - helyet foglaló három tagú zenekar jeleníti meg, akik roncsolt, jellegzetesen magyar kuplé- és operettdallamokkal effektelik alá a jelenetet, amikor éppen fénybe kerülnek. A díszlet áll még egy mennyezetillusztrációból, egy átlátszó, műanyag térelválasztó lepelből és egy cseppet sem elegáns, igazgatói íróasztalból. Szóval a tér stilizált, és ebben már sokkal jobban fekszik az _aranyos kis öregek_ lemészárlása, mint egy valódi várószoba valódi íróasztalának valódi valódiságában.

A rejtélyes Jolikára váró látogatók is szimbolikusan hétköznapi figurák, akik locsognak és locsognak, miközben csak hébe-hóba mondanak valamit, de így együtt megbízható keresztmetszetet mutatnak a jelenlegi társadalmi közbeszéd alakjairól, nem a politikusokról, hanem a közemberekről. Benkő Géza a Férj szerepében a Demokratán edzett alsó-középosztálybeli, szolidaritásra végtére is képtelen, mérsékelten sikeres üzletember, felesége egyszerű lélek, aki a klasszikus női szerepekben feszeng, de elszántan tart ki hites ura mellett, ennek pedig minden pillanatát meg is mutatja Holocsy Krisztina. Molnár Xénia túlkoros depis rocker tinilánynak öltözött Nője már első pillanattól kezdve szomorú jelenség, de nem csak szomorú, hanem boldogtalan és magányos is. Cs. Tóth Erzsébet és Tar Renáta pedig a generációs civakodás egyik inverz példája, mert itt az idősebb menekül a fiataltól és nem fordítva, ennek a civakodásnak pedig valódi tétje van, bár nem érteni igazán, mire is ez a nagy ellentét anya és lánya között, amikor alapvetően szeretik egymást. Ők négyen vezetnek le sok beszéd alapján sok-sok morális közhelyet, amihez azonban Valló Péter túl sok formai segítséget nem ad: a színházi szituációkkal nem nagyon operáló szöveghez nincsenek színpadi ötletek, gyakran lecövekelve mondják egymásnak a szereplők a magukét, amit csak az ment meg az érdektelenségtől, hogy mindenki tisztában van azzal, kinek milyen viszonya van a másikkal, így legalább ebből pezseg valami.

Az előadáson ugyanakkor könnyen átcsap a közéleti áthallás, amely a soha nem hazudó Sunyi bá képvisel, Fabó Tibor pedig erőltetett sejtelmesség nélkül, magától értetődő természetességgel beszél a legsötétebb dolgokról is, és mivel távolságtartóan barátságosnak (kedvesnek éppen nem is) tűnik, persze, hogy senki nem veszi komolyan. Pedig tényleg nem a forma, hanem a tartalom a lényeg, de hát ha embereket lehet az orruknál fogva vezetni csak azért, mert valaki ezt szépen és ügyesen kéri... Jolika, akit Bandor Éva alakít ellentmondást nem tűrő szikársággal, a hatalom keménykezű ura, aki csak azért enged néha a józan észnek, hogy utána százszor ne tegyen így.

Mindebből igen érdekes képlet is kialakulna, de végül megmarad az előadás a klasszikus szövegszínház keretein belül, amiből aztán nem csak a díszlettel, de az utolsó néhány perc - vélhetően apokaliptikusnak szánt - Szomorra és Gomorra-jelenetével is a totális színház felé próbálna kitérni, de ez utóbbi olyan szemérmesre sikerül, hogy aztán nem sül el sehogy sem. Ennek ellenére végtére is megszületik valami abból a lehetetlenül vak és valódi szolidaritásra képtelen közegből, amelyről nem véletlenül kell ma a színházban is egy előadás erejéig megemlékezni.