Kafkát szeretik szürke csinovnyikként leírni a tankönyvek, aki a napi robot mellett megtörten vetette papírra történeteit az íróasztalfióknak, holott egyrészt minden bizonnyal imádta a munkáját – amolyan _problémamegoldóként_ dolgozott a hivatalban –, másrészt ilyen mértékű groteszk humor csak akkor gyűlik fel az emberben, ha valamit nagyon szeret abban, amit csinál. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne látná valaki annak a rendszernek a bénaságát, amit szeret, és ezzel a k2 társulat sincs másképp. Hiába szeretnek színházat csinálni, ez nem veheti el a kritikai szemlélet elől a teret, és nem is veszi. Látszólag egy szürreális thriller kezd el kibontakozni a Malomudvar színháziasított iroda-terében, de voltaképpen inkább az a kérdés látszik felsejleni, hogy kinek a szíves engedélye kell ahhoz, hogy legalább a minimális feltételek adottak legyenek a színházcsináláshoz. A válasz pedig maga az előadás, mert Klamm mindig csak karnyújtásnyira lesz, hogy a remény soha ne illanjon el végleg, de segíteni... ugyan már.

Klamm mindig épp csak olyan közel lesz, hogy érezzük a leheletét és a hatalmát, és ez az, amit K. nem tudhat, amikor a kis faluba érkezik, hogy a kastélyban legyen földmérő. K. egy _normális_ ember, gyanútlanul szemléli a falu furcsa fazonjait, amely falu inkább tűnik a boldogult OPNI vidéki kirendeltségének, mint tisztaudvar rendesház faluközösségnek, pedig K.-nak gyanús lehetne, hogy nem is várták az érkezését, de hát ő naiv, mint minden _normális_ ember, ha egy csomó retardált közé kerül – és itt most vonatkoztassunk el kicsit a szó konkrét értelmétől. K. elkezd harcolni a kastélyba való be-, sőt feljutásért, a Klamm-mal való személyes találkozó megszervezéséért, pusztán azért, hogy K. értelmes munkát tudjon végezni, ha már itt van, de Fábián Péter és Benkó Bence rendezőt, valamint a kaposvári színészhallgatókból (és Tóth Géza szintén kaposvári színészből) álló társulatot láthatóan nem a sztori érdekelte – ez nagy szerencse, mert valódi cselekménye voltaképpen nincs a történetnek –, hanem ennek a szürreális semmittevésnek a formailag igen gazdag kibontása, a krimi- és szappanopera-mentes Twin Peaks-hangulat megteremtése.

Az egész olyan kicsit, mintha az Addams Familybe csöppennénk, groteszk figurák beszélnek lehetetlen hangokon, teljesen indokolatlan érzelmi váltásokkal, logikátlannak tűnő mondatokkal - és mégis passzolva valahogy a valósághoz. A színészek pedig vastag ecsettel, de többnyire vérbő karikatúrákat hoznak. Vannak bétaverzióban hagyott karakterek, akik inkább csak az atmoszférateremtéshez járulnak hozzá, de Borsányi Dániel az elöljáró, Bürgel, Gregor, Gerstacker és Zweig, valamint Pallagi Mellita Gardena és Amália szerepeiben különösen karakteresen tudnak minden szerepben máshogy ijesztőek és valóságosak lenni egyszerre, Horváth Szabolcs K-ja pedig végig megtartja a hitét, amivel egy kicsit bennünk is tartja a lelket, hátha... De nem. K. és Klamm virtuális küzdelme ebben a felállásban – ti. K. komolyan veszi Klammot – teljesen esélytelen.

Mindig kiderül, hogy színházat csak akkor érdemes csinálni, ha az alkotók tényleg akarnak valamit mondani, és ez bármennyire közhelyes, korántsem evidencia. A k2 társulatnak volt apropója, és a csapat érezhetően egy irányba húz, mert a megfoghatatlan és elérhetetlen hatalom per pillanat az ő jövőbeni szakmájukat is igen komolyan sújtja. Az eddigi gyakorlat főleg az volt, hogy enélkül a hatalom nélkül nem lehet színházat csinálni. De lehet. Ettől persze a színház közel sem lesz tökéletes, a Morgenstern halála sem az, mert dramaturgiailag egyenetlen, mert nem tud igazán elvonatkoztatni saját magától, mert még több a színészmesterség benne, mint a színészet. De hogy csak abból az attitűdből lehet továbblépni, amiből ez az előadás is született, az egészen bizonyosnak látszik.

Mert most komolyan: ki a faszom az a Morgenstern? Mi a fene közünk van nekünk hozzá? És miért is kéne, hogy legyen?