Tehát most a tandíj ellen kellene tüntetni, mondja a HÖOK, és részben igaza van, hiszen persze nem _általában_ a tandíj ellen, hanem az ellen kellene demonstrálni, hogy bizonyos szakokból nemes egyszerűséggel kizárják azokat, akik nem tudnak fizetni.

Vagyis a társadalmi mobilitás lehetetlenné tétele ellen.

Támogatandó cél.

Csak az a kérdés, hogy ez a bizonyos HÖOK miért nem érzi szükségesnek felszólalni az ellen, hogy a független színházakat (és ekként a magyar kultúra egy adott szegmensét) lehetetlenné teszi a magyar állam jelenlegi úgynevezett kultúrpolitikája?

A köznevelési törvénnyel áttételesen, a megígért béremelés elhalasztása által anyagilag is megalázott tanárok miért nem emelik fel szavukat az egészségügyi dolgozók lehetetlen körülményei ellen? És vica verza? Miért nincsenek Magyarországon olyan _közös ügyek_, amelyek nem egy-egy ágazatról vagy annak egy-egy alkérdésében hozott szakmai döntésről, hanem egyfajta nemzeti minimumról szólnak? A sok szétszálazott érdekképviselet önmagában, ha csak a saját érdekeit nézi, soha nem fog elérni semmit, az állam pedig egymás ellen fordítja őket: _azért_ kell a tandíj, mert milyen sok kulturális támogatást adunk, és valamit valamiért – már kész is a harc, és ebbe sikerül beleugrania mindennek és mindenkinek.

A társadalmi mobilitás elősegítése, a közegészségügy, a közoktatás, a kultúra _színvonalas_ megőrzése és fejlesztése a feladat (a köz és az állam feladata, a nem alacsony mértékű közadókból), nem a visszafejlesztése. És ebben az egyes ágazatoknak egymást kell támogatniuk! Igen: a diákoknak a tanárokért, a postásoknak a buszvezetőkért, a színháziaknak a könyvkiadókért, az egészségügyi dolgozóknak a diákokért... és persze fordítva.

Mert kell, hogy legyenek ilyen mondatok:
"Kiállunk a társadalmi mobilitást biztosító felsőoktatásért!" "Kiállunk a független színházak létéért és elvárható mértékű finanszírozásáért!" "Kiállunk az egészségügyi dolgozók emberi mértékű terheléséért!" "Kiállunk a buszvezetők emberi körülmények között végzett munkájának lehetőségéért!"

Vagy egyszerűen: "Kiállunk egymásért!"

És innen már csak képviselni kell ezt. Tehát nem a szakmai, "belső" ügyekről van itt szó, hanem alapelvekről. A nemzeti minimumról, amit MI határozunk meg, és a politikusokkal ezt tudomásul kell vetetni. Ideje, hogy éljünk a jogainkkal, és számon kérjük képviselőinket. A szegedi Milla felhívja a figyelmet, hogy az emberek menjenek el az őt képviselőkhöz, és kérdezzék meg, ugyan miért akarnak leváltani egy jól működő, országos és nemzetközi hírnévnek örvendő szervezet éléről valakit. Igen, tegyük föl a kérdéseinket, és vegyük tudomásul, hogy vannak közös ügyeink és azzal közös tennivalóink.

És ha a nemzeti minimum megvan, onnan már könnyebb lesz továbblépni.