Andrusko Marcella – aki rendezőként jegyzi a produkciót –, Fehér Dániel, Ivanics Tamás és Spiegl Anna, a végzős bábosztály tagjai Mayenburg A hideg gyermek című nagyvárosi meséjébe fogtak, és végig is értek vele. Valódi vizsgadarabot csináltak maguknak, ami egyszerre szegényszínház, egyszerre kreatív alkotót igénylő komoly összművészet, miközben az egész ránézésre végtelenül egyszerű, struktúrájában mégis összetett.

Szóval tétje van ennek az előadásnak. Ez jól érezhető a színészek attitűdjén, akik bizonyítják, hogy képesek igen sokfélének mutatkozni. Mindezt egy kartonpapírra felfestett, preparált díszletben, amely egy emelvényt takar el, ennek segítségével a színészek egyszerre több szinten képesek létezni, a bábparaván ezúttal maga a közeg: egy bár, egy babakocsi, egy vécé, egy nagypolgári nappali, az utca, és közben az idő visszafelé halad – végül is mindegy, hol és mikor vagyunk, a jól kitalált rendszerben egyértelmű minden. Még az is, hogy a szereplők közül kinek van saját arca, és kik a trendi, bután nyivákoló vagy éppen tehetetlenül nyámnyila babák, vagy kik ódon keretben üldögélő poros portrékép-bábok, jól jeleznek státuszt, helyzetet és viszonyt – és a színészek remekül lényegülnek át egyikből a másikba pillanatok alatt.

A négy pár identitás- és szabadságkeresésének abszurd fordulatokkal teli, már-már álomszerű történetében jól fogalmazódik meg a magány – amely elől menekülnek a szereplők –, a generációs konfliktus, a szeretettelenség, a társadalmi státusból következő ellentétek, a bezártság, a kitörni vágyás, de nem tudás, és ekképpen a cselekvésképtelenség élménye, ám ezzel együtt az előadás dramaturgiai értelemben kissé statikus, nincs elég jó ritmusa: ugyanolyan intenzitású a játék az elejétől a végéig, csak a szöveg tudja árnyalni az egyes jelenetek súlyát.

Ezzel együtt a szituációk, helyzetek, a közeg és a viszonyok színházilag érvényesek és sokszínűek, és van benne valami, ami kifejezetten előnyére válik az előadásnak: a megmutatás szándéka és akarata. És A hideg gyermekben magukról és közegünkről (így rólunk és közegünkről) tudnak és akarnak is beszélni a játszók – úgy, hogy közben minden a darabnak rendeltetik alá. Így maga az előadás is átlényegül, és megszületik a színház.