Persze nagyvonalú degradálás lenne azt mondani az előadás első egy órájára, hogy konzervérzelmekkel ügyködő szappanopera. Annál sokkal finomabban, kimértebben és diszkrétebben vannak adagolva az érzelmek, és mindvégig a színtiszta érdekek működtetik a karaktereket, amik megformálásában a Maladype társulata ismét kiemelkedőt nyújt – talán nem túlzás azt állítani, hogy nincs az országban még egy színház, ahol a színészek egytől-egyig ilyen megbízhatóan és ilyen magas színvonalon képesek nem csak működni, hanem létezni a színen.

Kuna Károly görcsösen és frusztráltan csillogó tekintetében minden félelemből táplálkozó hatalommánia és zsigeri féltékenység megtalálható, és ez a tekintet mindent elmond II. Fülöpről – talán olyat is, amit nem feltétlenül akartunk tudni: hogy milyen testközelből egy uralkodó, aki nem tűri az ellenvéleményt. Kuna királya mindeközben végig emberi: hisztérikus kitörései és butasága a folyamatos rettegésből következő korlátoltságból fakadnak. Varga Gabriella Eboli hercegnő szerepében szinte szó szerint veszi a Carlos előtti kitárulkozást: a színésznő engedelmes és öntudatos udvarhölgyet formálva végig kimérten bánik az érzelmekkel, de amint édes kettesben találja magát szíve választottjával, csak úgy zúdítja rá a finom érzékiséggel fűszerezett kacérkodást – Varga pedig jó ritmusérzékű, belülről fakadó formai parádét tart, ami remek alapot biztosít Eboli későbbi, mindent felborító bosszúhadjáratához. Tankó Erika Erzsébete érzékenyen, a szenvedélyesség és a hűség között egyensúlyozva libben férfiról férfira – hol a szív, hol a nemesebb cél vezeti, és úgy marad mindvégig nő, hogy még az ilyen földi dolgok iránt szinte teljesen érzéketlen Posa márkiba is belezúg. Lendváczky Zoltán elemi módon, a legapróbb gesztusoktól a legalapvetőbb karakterjegyekig olyan, mint egy felnövés szélén álló tinédzser, aki képtelen elfogadni, hogy fontosabb dolgok is vannak a világon a szerelmi légyottnál – de folyamatosan szembesítik vele, és ezért érthetően nem túlságosan van oda. Felelősségét csak akkor képes elfogadni, amikor az már legjobb barátja életébe került. Keszég László a hatalom felsőbbrendű céljához minden körülmények között lojális, kimért és merev Alba herceg, Blasek Gyöngyi pedig könnyed felsőbbrendűséggel dirigál a vallás mindenható képviselője, az Inkvizítor szerepében.

Orosz Ákos Posa márkija mindent a felsőbb célnak rendel alá, mindent hajlandó beáldozni azért, hogy egy élhetőbb országot teremtsen, kijátszva az uralkodót, vagy legalábbis valahogy felülkerekedve rajta. Posa ugyan mindvégig az elveiért küzd, Orosz nagyon finoman, egészen emberi mértékkel csempészi be az egyéni érdekeket, a Carlos iránt érzett önzetlen és tiszta barátságot a tetteibe – az már más kérdés, hogy esetében az egyéni és a közérdek egybeesik. Talán nem véletlenül képes halált megvető bátorsággal, szabadon, a bizonytalannal szembenézve vállalni minden királyellenes, igazából emberközpontú gondolatát. A színész ebbe a pár percbe sűrít bele minden mondatot, amit nekünk ma, itt és most egyként kéne hangoztatnunk.

A király persze süket, a figyelem részéről leereszkedés, tartalommal nem járó kegy, érvek nélkül pedig az egyetlen, amit tehet, hogy megpróbálja betömni Posa száját – és az olyan szép kép, amikor a király narancsot gyömöszöl ellenlábasa szájába. Senki ne féljen a lehető legegyszerűbb módon értelmezni ezt a konkrétumot, ugyanis az előadás egyik legmarkánsabb eleme, a narancsfa nem egyszerű Fidesz-allegória – ugyanúgy szolgál pótcselekvésként, vagy szerelmi játékok kellékeként a narancsszedés.

De a színészek bármennyire is játékosan, szabadon, a tekintetünket mindvégig megmozgatva töltik meg a Gombár Judit által tervezett, a nézőtér közepén elhelyezkedő fa-ülőgarnitúrából és narancsfából álló díszlet adta teret, és elemeiben bármennyire is konkrét és érthető a Don Carlos – aminek aktualitását finoman hangsúlyozzák Benedek Mari stílusosan szabott divatos és vagány jelmezei –, az egészben könnyű elveszni. Nem az a gond, hogy a Maladype Balázs Zoltán rendező vezényletében nem egy egysíkú politikai állásfoglalásra vállalkozott, sőt, kifejezetten üdvözítő, hogy az alkotók _a drámát_ igyekeznek értelmezni (dramaturg: Góczán Judit), és abból vonnak párhuzamot a jelenünkre, sokkal inkább az, hogy ezek a párhuzamok, a hozzánk szólás, a színészi munka ellenére eltörpül az előadás terjedelme mellett (rengeteg a fölösleges információ is, amiből néha nehéz kihámozni a lényeget), és bár a társulat érezhetően bele-belenyúlt Schiller eredetijébe, nyugodtan teret engedhettek volna még a dramaturgiai ollónak. Az indítékok, a konkrétumok, a mögöttes pedig sokszor ott marad két színészi tekintet között – érezhetően tényleg ott van, csak számunkra, nézők számára hozzáférhetetlen.

A narancsfa égisze alatt kormányzott országban végül egy másik tejhatalmú úr – illetve hölgy –, az Inkvizítor parancsol rendet, aki mellett az addig mindenhatónak hitt király egyszerű gyalognak látszik – be is áldozza fiát, hogy megtarthassa trónját. Hatalom és vallás viszonya pedig bár ebben a záróképben nem mutat túl azon, hogy utóbbi kedvére játszhat az előbbivel, míg előbbi az utóbbival takarózik, azért a megértést az is könnyíti, hogy a Narancsvidék lakói a maguk komplexitásában ekkorra már egyáltalán nem ismeretlenek a számunkra, még ha kevés is a Posa márki.

(A Don Carlosszal együtt bemutatott Egmont című előadás kritikája itt olvasható