Talán egyedül az a sajátos, amin keresztül Vanda és Thomas harca végbemegy. Sacher-Masoch regénye ugyanis – bármennyire próbálja tagadni az író-rendező a tényeket (hiszen tényleg Sacher-Masoch nevéből ered a mazochista kifejezés) – egy szadomazo-játék által ölt testet: a darab hőse lebukik a nő előtt furcsa, nercek iránti perveziójával és ennek kibeszélése végül egy dominajátékban eszkalálódik. Az ízlésesen hardcore szituáció mellett persze zajlik a mélylélektan is: miközben Vanda egyre titokzatosabb és titokzatosabb – elvégre így szól a nőkről alkotott közhely – Thomas érzelmi és szexuális elfojtásai egyre mélyebb sebeket tépnek fel – és hát persze mindezt kivel dolgozhatná fel, ha nem magával a titokzatos nővel.

Marton László szigorúan egyszerű és következetes formai eszköztárral vezeti végig a történetet, ami egyértelműen biztonsági játékot eredményez, csak a szövegbe kódolt, impozáns konyhafilozófia hatásos, de kifejezetten elgondolkodtató felvetései működnek (dramaturg: Deres Péter), ami bár egy pillanatig sem húsba vágó, nem szül valós, a tartalomból következő kérdéseket, de mindvégig a jó ízlés keretein belül marad – ami egy magát szélsőségesnek mutató darab esetében elismerendő (és ez még akkor is így van, ha a szexuális játékok rendszerint majdhogynem paródiába fordulnak át). Ehhez nagy segítséget nyújt Lisztopád Krisztina precíz és átgondoltan ötletes díszlete, ami egyszerre praktikus, valóságos és diszkréten látványos, valamint divatos, karakterközpontú és visszafogottan erotikus jelmezei.

Bármennyire is a szöveg működik – amiben minden gondolat ki van mondva, az elnyomástól kezdve a vágyakon át a szerelemig –, hála Telekes Péter és Bata Éva energikus játékának, közben el lehet játszadozni a pillanatokkal. Bár Telekes hangereje sokszor a Pesti Színház terével vív hallhatósági harcot, Thomas érezhető ívet jár be a picit elvakult és tudálékos rendezőtől az önnön frusztrációi előtt tanácstalanul remegő férfiig. Bata széles technikai arzenállal, érezve karakterének humorát is váltogat Vanda különböző személyiségállapotai között – akad elesett, domináns, értelmes, buta, művelt és alpári változat is –, és köszönhetően annak, hogy minden mozzanata mindvégig forma marad, a legalapvetőbb tulajdonságát kapjuk kezeink közé: a kiismerhetetlenségét. Az már egy másik kérdés, hogy a kiismerhetetlenség szintén nem belülről fakad, nem ölt olyan magával ragadó méreteket mint mondjuk Liza Minnelli Sally Bowles-a a Kabaréban, de Vanda minden mozdulatában szimpatikus, szerethető nő.

Ahogy az előadás, úgy dolgoznak a színészek is technikából és formából, és ez a forma könnyedén igazít útba minket a darab és a darabbéli darab közötti váltásokban, mindig világos, hogy éppen hol járunk, vagy hogyan fordul visszájára Vanda és Thomas minden beszélgetése. Ez az egyensúly majdnem elvész a zárógesztussal: a produkció szinte végig egy korrekt hollywoodi popdarabnak mutatja magát, ami azonban Vanda Aphroditével történő azonosítása alkalmával fölöslegesen akar ködössé és líraivá válni – ráadásul a hatásvadász függönyfelhúzás a félhomályban egyáltalán nem következik az előadásból, és didaktikusabbá teszi az egyébként sem a nehéz megfejtésekre épülő darabot. Többet akar mutatni önmagánál – illetve mintha azt akarná, hogy mi gondoljunk bele valami olyat, ami addig ott sem volt, miközben lezárja az összes továbbgondolási lehetőséget. Pedig sok minden volt ott szerelmi viszonyokról, és ebben a formában talán anélkül is lehet erről beszélni, hogy feltétlenül összevesznénk rajta a párunkkal – ennyi mánia, vágy és szokás mellett (amiről ugyan nem szól az előadás, de tudjuk: ott van mindenkiben) pedig ez kifejezetten nagy erény.