Pedig Aradi Tibor nevéről a mókakacagás jellegű műsoregyvelegek ugranak be, az egykori Mikroszkóp Színpadról, és őszintén szólva nem ő lenne az első ember ebben az iparban, akiről azt gondolnám, hogy valódi drámai előadásban valódi drámai feladatot érdemes neki adni. Azonban Tapasztó Ernő rendező nem gondolta így, és az az ötlete támadt, hogy Jevgenyij Griskovec, a kalinyingrádi születésű kortárs orosz színész-drámaíró önéletrajzi ihletésű szövegét éppen vele kell elmondatni.
Griskovec monológja arról az időről szól, amit a csendes-óceáni orosz flottánál töltött. Három évnyi katonáskodás, helyesebben matrózkodás a maga nyersességében és tökéletes értelmetlenségében, egy szimpatikus fiatalember előadásában, egy üveg vodka és harmonikaszó kíséretében. Az elmesélt történetek úgy teljesen valóságosak, hogy a realitás egyfajta groteszk, már-már abszurd vetületét emelik ki, oly módon téve nevetségessé, hogy egyes pontokon bizony az ember torkára forr a nevetés. A legjobb példa erre a címadó történet, amelyben az elbeszélő azt meséli el, hogyan evett kutyát. Azt gondolnánk, hogy valami háború kellős közepén tehet ilyet az ember, hát, nagyon nem, ez egyfajta ajándék egy koreai születésű sorstárstól, amely önmagában kifejezi azt a teljes értelmetlenséget, amit maga a közeg hordoz magában, az a közeg, amely úgy töri meg az embert, hogy azt a három dolgot vonja meg tőle, amire a legjobban vágyik: enni, inni, aludni.
Tapasztó Ernő pedig ezt a fura közeget színpadi eszközökkel – világítás – és további torzításokkal – orosz dalnak álcázott Republic-nóta vagy A börtön ablakában című polbeat-örökzöld autentikus koreai népi kultúraként való eladása –, a formaalkotó eszközként alkalmazott mikroport technikájával, kissé eldöntetlen karakterisztikájú és szerepű bábozással, az elhangzó szövegre más-más szinten reagáló meghökkentő filmbejátszásokkal – köztük egy Vörös téri felvonulás vagy egy második világháborús szovjet propaganda-rajzfilm –, valamint Borsos Pál (Szerjózsa) sokszínű tangóharmonika-játékával képes elemelni, mi több: nemzedéki, sőt nemzedékeken átívelő, a huszadik-huszonegyedik századon végighúzódó alapélménnyé tenni a darab alapszituációját, a hétköznapokba belenyúló hatalom értelmetlen háborúzásában ártatlanul, tudatlanul és céltalanul résztvevő kisembert, akinek az élete tulajdonképpen játékszer a koncon marakodó nagyhatalmúak, és magukat nagyhatalmúnak láttatni és érezni akaró kishatalmúak kezében.
Mert el lehet emberek életéből három évet pazarolni arra, hogy minden reggel kihajtsák őket a tengerbe hugyozni, és lehet ennek valami sajátos romantikája, de hogy ezzel valami elvész, valami kiüresedik, valami elmúlik és már soha többé nem lehet visszahozni, az egészen bizonyos. Talán ezért is van valami szomorúság az egész előadás alaphangulatában, de nem a felszínen, hanem az alatt éppen eggyel. Mert nem kell kimondani.
Tapasztó ebben a nem-kimondásban kiváló, hiszen zsigerileg színházból fogalmazza meg a szavak mögöttesét, markáns ötletei azonban következetesen a kialakított keretek között maradnak, ráadásul a létrejövő rendszer is konzekvens – ezúttal csupán az előadás vége esik szét, az előre megfontolt szándékkal előidézett alkoholabúzus okozta szétcsúszást a Budaörsi Játékszín kitöltetlen, nagy tere (ez a "tátongó kultúrház" környezet egyébként az előadáshoz kiválóan passzol) felerősíti, s maga az előadás koncentráltsága is széjjelhullik kissé.
Az előadás pedig igazolja a rendező ötletét: Aradi Tibor remek médiumává válik az erős rendezői kéznek, és alkotójává is az előadásnak. Az előadóművész humorista-előélete jó alap a változó elbeszélői attitűd, a gyors hangulati váltások érzékeltetéséhez, remekül vonja be a közönséget anélkül, hogy interaktívvá tenné az előadást, azzal együtt, hogy végig "csak" előadó marad. Ez pozitív, amennyiben – bár a lehetőség felmerül – nem indul el a vaskosabb megoldások felé, és negatív, amennyiben éppen csak a személyisége nem jön át a karakteren – ám ezt a ritmusos játéktechnika pótolja, amennyire csak tudja.
Szóval szórakoztató este ez, zenés-vodkás-uborkás sorsrevü a világ állásáról egy olyan közegben, ahol állandóan háború van. Az pedig van, jól tudjuk. Úgyhogy: enni, inni, aludni, amíg lehet. Meg nézzünk színházat.
_(Budaörsi Játékszín, 2012. november 21.)_
