A Bányavirág falujában járunk, ezt onnan is tudhatjuk, hogy emlegetik néha a szereplőit, például szegény megboldogult kompótos Illést. (Zárójelben: a fesztivál hozadéka az is, hogy a néhány nappal később látott Vaknyugatból kiderül, hogy ha földrajzilag nem is, lényegét tekintve milyen közel esik ez a falu ahhoz az írországihoz, amelyikről Martin McDonagh ír.) A (községből visszaminősített) falu polgármestere, Ince, a választások előtt keresztbe tenne egy kicsit riválisának, a vadmagyar Izsáknak, ezért rendőrt hív a faluba, hogy vizsgálja már ki a szomszéd gyanús ügyleteit. És ez a rendőr, Florin, történetesen román. Ami a többi szereplőt illeti, Incéhez tartozik még két nő is, Iringó és Izabella, utóbbi a lánya, az előbbiről csak egy idő után derül ki, hogy pontosan kije, ahogy az is, hogy mi minden történt a családban a múltban. A történet fordulataiból többet nem árulok el, elég annyi, hogy a napvilágra kerülő kisebb-nagyobb korrupciós ügyek, a fél, vagy inkább az egész határ magánzsebekbe vándorlása már nem tűnik csak az erdélyi skanzenekben fellelhető kövületnek, ahogy a falut sújtó elszegényedés, kiürülés sem.

A darab nagyon hasonlóan építkezik, mint a Bányavirág. Öt jól kidolgozott karakter, egyetlen helyiség (és ha már Ince polgármester, ezúttal a konyhából beköltöznek a szobába), köztük megannyi, már az elején is nyilvánvaló vagy lassan kibomló konfliktus, amelyek részben az egész közösség életét is érintik. Mindehhez a miliő megteremtése sok pálinkával, magyar-román keveréknyelvvel, jön még hozzá a humor és a tragikum megfelelő arányú keveréke, és ezekből az egyszerű, de minőségi hozzávalókból valami nagyon karakteres íz áll össze.

Sebestyén Aba rendező sem változtatott a bevált recepten. Berakta az egészet egy keretbe, igaz, ezúttal nem mozgóképet választott, hanem állót, szó szerint kerettel, aranyszínűt, cirádákkal, ami a függönyt is helyettesíti. A jellegzetesen berendezett, szarvasos falvédővel és agancsos fogassal ellátott szoba képe látszik rajta, Incével és Iringóval, meg a már idézett Welcome to Transylvania felirattal. Ez a keret zárul rá a végén Incére, onnan néz ki ránk, a nézőkre, az egyre keskenyedő résen. Vagyis a rendezés maga is hangsúlyozza, hogy többféle nézőpontja lehet ennek a világnak és ennek a történetnek. Amiben a Bányavakság eltér a Bányavirágtól, és ami a rendezésben is nagy hangsúlyt kap, hogy Florin személyében most van egy fontos román szereplő is, és ezzel a többiek arra „kényszerülnek”, hogy ne csak úgy általánosságban beszéljenek „a románokról”, hanem viszonyuljanak valahogy Florinhoz, a másik emberhez. És ennek az előadásnak nagy erőssége, hogy Bányai Kelemen Barna – akcentusos keveréknyelven - mennyiféle arcát tudja megmutatni ennek a Florinnak. A messziről jött, a helybélieket jóindulatú fölénnyel és kis félmosollyal szemlélő, mindenféle szitán könnyedén átlátó rendőrt. Aztán később ismét alkalma lesz (fél)részeget játszani, és akkor már a félmosolyból néha megvető félvigyor lesz, máskor feltörő indulat. Ez vezet el addig a jelenetig, amelyben Ince és Florin vetélkednek, mindegyik a másikra, pontosabban a másik népére mutogat, hogy ő kezdte, ő az oka minden rossznak, és két perc múlva már Romulusnál meg az anyafarkasnál tartanak. A szópárbaj másik résztvevőjét Szakács László alakítja, széles gesztusokkal, szándékoltan kicsit elrajzolt, simlis, a környezetét szívesen manipuláló Incét formálva. Nagy Dorottya Iringója úgy józan és racionális, hogy érezni mögötte a puhább, reménykedőbb énjét is – amit a végén le is leplez. Ördög Miklós Levente mértékkel karikírozza Izsák elvakult elvbarátságát. Czikó Juliánna kicsit halvány Izabella még a többiek mellett.

Egy nagyon sikeres kezdet után a folytatás, a második fejezet mindig rizikós vállalkozás, ha drámáról, ha rendezésről van szó. Az ismerősség itt azonban nem válik önismétléssé, fontos kérdések fogalmazódnak meg egy érvényes, és nem mellékesen élvezetes előadásban. Úgy tűnik, ebben a bányában még nem merült ki az aranytelér.

_(6. Interetnikai Színházi Fesztivál, Nagyvárad, 2012. november 12.)_