Ráadásul mind a Róbert Júlia–Szabó-Székely Ármin dramaturgpáros, mind Kovács Dániel rendező tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez a játék színházi tere: reflektálnak a közegre, sőt szervesen abból indul ki a jelenetek szervezése. Hogy az előadás miért nem válik átütő erejűvé – azt is hozzászámolva, hogy Szép Ernő édesbúsan reménytelen története akár ma is játszódhatna (és ez az előadásban benne is van) –, abban kissé tanácstalan vagyok. Ami biztos, hogy a színészi játék intenzitása, időnkénti harsány megoldásai ugyan átérnek a nyíregyházi (nem olyan nagy méretű) nagyszínpad nézőterére, ám mintegy szertefoszlatják a tér és a látvány által megteremtett finom, intim, vagy legalábbis léptékben kisebb közegét.
A sztori egyébként banális: a férjes asszonyért (és egy izgalmas szerelmi kalandért) epekedő Pali véletlenül akad a ligeti padon Mancira, a táncosnőre, akivel flörtöl kicsit, majd megcsókolja. A lány beleszeret az orrát fenn hordó, őt kissé lenéző fiúra, és a véletlen úgy hozza, hogy eztán ismét találkoznak egymással. Míg Pali a férjezett nőnek csapja a szelet, Manci türelmesen vár, majd egy kínos kaland után bevallja Palinak, hogy szereti – ő viszont nem mutat érdeklődést a lány iránt. Ám a szív furcsán működik, s végül egymáséi lesznek, csakhogy Manci Oroszországba kap szerződést és választania kell.
Az érzések, érzelmek, az akarat és a lehetőségek szinkronba hozása nagy – és ma is létező – feladat elé állítja a hősöket, Szép Ernő darabja ennek folyamatát követi le érzékenyen. Ám hogy több legyen az előadás, mint egy édesbús melodráma, ahhoz gazdagon rétegzett hősökre van szükség. A Mancit játszó Széles Zita érzékenyen vegyíti a tettetett ál-vidámságot az édes-keserű reménnyel, az érzelmet az ésszel – érett és összetett figura születik munkája nyomán. Ám mégsem érteni, hogy Manci azon a bizonyos csókon kívül miért epekedik oly nagyon a felé semmiféle valós érdeklődést nem mutató Csacsinszky Pali iránt. Erre lehetne magyarázat, hogy Manci már nem az a tipikus ifjú bakfis, ám az előadás erre nem reflektál, Széles Zita erős játéka pedig áthidalja a kor esetleges problematikáját. A valódi gond az, hogy Horváth Sebestyén Sándor ugyan meggyőzően játssza a pozőrt, az önismeret teljes hiányában szenvedő, totálisan önreflexiótlan Palit (aki – Mancihoz hasonlóan – érvényes, jelen idejű karakter), de nem tudja teljes, egész emberré formálni, márpedig ebben az előadásban erre határozottan igény mutatkozik. Mintha Pali szégyenlős lenne ahhoz az érzelmi nekivetkezéshez, amit Manci megtesz, és ahhoz, amit a színpad leplezetlen tere sugall.
Pedig a közeget jól (és korszerűen) teremtik meg a mellékszereplők: a magabiztos csábítóként fellépő Bizonyosné (Kuthy Patrícia) és sokat sejtetően mosolygó, nála idősebb férje (Puskás Tivadar) gazdag swingerklub-látogatókként jelennek meg, Jenei Judit Hédit jókedvű és reményteli bizalmas barátnőnek mutatja, Vaszkó Bence öntudatlanságig mulatozó egydimenziós ösztönlénynek ábrázolja Lalit, Horváth László Attila azonban az alig néhány megszólalásában is szinte teljes sorsot képes mutatni a mulatótulajdonos Angeluszról, akinek megvan a – magának megtartott – véleménye intézményének látogatóiról, és arról, mi van itt. Ezért is segíti őket a külföldi szerződésben és az elutazásban.
Szóval itt nem lesz happy end. A lufi lassan leereszt – ennek a megmutatása viszont remekül sikerül. Az utolsó jelenetek sűrűek, és a hirtelen dráma elkezdi működtetni a teljes konstrukciót. Ám a hibátlan tempó és a remek intenzitás sem oldja fel azt az érzést, hogy ebből egy igazi nagy durranás is lehetett volna.
_(2012. október 31.)_
