A már nevében is bőséges Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban helyet kapó bemutató tehát egy olyan előadás, ahol a dramaturgia egyik alappillére a többféleség: több alkotó, különféle helyzetekből, különböző színházi nyelveken szól hozzá ugyanahhoz. Ennyi sokféleség mellett joggal vethető fel a kérdés: ezek után marad-e bármi is, ami ugyanaz?

A szünet nélkül egymásba érő részek közös játékterét egy rövid lábakra emelt, középen kettéosztott, négyzet alakú lap uralja, amely látványelemként hol egy színpadra helyezett kisszínpadra, hol egy (ping-pong)asztalra asszociál.

Már én jövök? – hallatszik, majd látszik is egy lelkesen bizonytalan figura a munkafényben, de némi verbális hezitálás után kiderül, hogy nem ő jön, ellenben aki tényleg jön, egy fiatal nő, graciőz alakja a színházi sötét után tőlünk karnyújtásra mozdul meg. A hármas tagolás végigvonul az előadáson, Marie-Julie Debeaulieu nőalakja is három stációt jár (mozog) végig, három lépésben meztelenedik le, miként a színpadi fények is három lépésben halványulnak. Frenák Pál koreográfiája a rá jellemző lélek-láttató stílusból és korábbi munkákból átemelt önidézésből összeálló, sallangtalan munka. A belső mozgatóitól vegzált, önmagával megnyugodni képtelen figura fertályórányi szólója egy ponton látszik érintkezni azzal a bizonyos _ugyanazzal_ (amit Visky András a „szülő-gyermek-közösség viszony dramatikusságaként” nevezett meg). A nőalak a második jelenet végén magától értetődő folyékonysággal kezd jelelni felénk valamit, de hogy mit, az néhány momentumon kívül összességében teljesen érthetetlen marad. Hogy mindez a társadalmi meg nem értés szellemes és jelentéssel bíró színpadi reprezentációja, vagy szimpla kommunikációs baklövés, az nyitott kérdés. Ahogy az is, hogy az utolsó jelenet, amikor Debeaulieu minden fizikai törvénnyel dacolva, aligfényben hajladozik, vajon egy elveszés-, vagy egy megszabadulás-történet záró képe, asztali jelenése, vajon megkönnyebbült megsemmisülést és/vagy áldozatot jelez… vagy valami egészen mást?

Az előadás - a mozgás antitéziseként szinte mozdulatlan - második tételében, már tényleg a Takátsy Péter által alakított szemüveges férfi jön, aki a megvilágított térbe érve még megpróbálkozik visszavetetni a számára zavaróan erős fényekből, de azonmód be is látja, a világossággal nem ilyen egyszerű a dolog. Visky András, e rész szerzője úgy nyilatkozott, hogy az olyan színházat kedveli, amelyben a humor is komoly, a nevetés is fontos esemény, és az idő előtt színre kéretőzködő kisember gegje, vagy a fent említett fény-élc valóban ilyen.

A fiatal férfi elmondása szerint saját kivégzését fogja elmesélni nekünk, de mondanivalójában el-elcsúszik, osztálytermi kiselőadásba kezd a rádióról, majd a halálbüntetésről, később apja megkövezését írja le, akit addig dobáltak kővel, amíg az a mellé helyezett friss cipókból kenyértöretekkel tudta ezt viszonozni. Az önmagában is meg-megnyeklő kiselőadást múltbeli párbeszédek tördelik tovább, ahol az egyik különálló színpadelemen egy női figura (Szilágyi Katalin) anyaszólama hallatszik, míg egy másikon egy gyermek szerel valamit folyamatosan (egy idő után kiderül, hogy rádiót). A Ha lesz egy férfinak… második tétele jól érezhetően társadalmi léptékekben fogalmaz, mintha egy olyan közös múltat mutatna fel, amelynek súlya a jelenig ér, egy olyan jelenig, amelynek kérdéses a jövője. Izgalmas intellektuális képzetekkel játszik, közöttük a rádió központi metaforájával, ami egyszerre emlékezés, a megszólás egyedüli lehetősége, isten-, élet- és szabadságbizonyíték, majd végezetül az összeszerelt rádióból hallatszó orosz beszéddel és harci indulókkal talán éppen mindezek cáfolata. Az előadásrész érzékeny elméről tanúskodó elemei azonban anélkül tartanak szét, hogy a produkció az összeterelésükhöz kellő muníciót, elég lendületet adna.

A harmadik tétel a színészek keretes improvizációja, akik egy előrehozott születésnapi családi tortázás keretein belül részben _ugyanarra_, részben aktuális hírekre reagálnak: például arra, hogy egy apa, mert nem akar szegény lenni, 43. születésnapján megöli gyermekét, vagy hogy felújítják a Ferenciek terét. A játékszert Takátsy Péter dobja be a közösbe, rendre és tisztaságra igényes, érzelmileg retardált, kimért apafigurája új és újabb makulákra hívja fel kedvese figyelmét, aki teljes önfeladással, ha kell, tört fehér ruhájában az asztalon felmosórongyként kúszva tüntet el minden valós és képzelt rendellenességet. A közismert és szellemesen elővezetett, de egy idő után üresedni kezdő klisét jó dramaturgiai ritmusérzékkel - lázongó féltékenységbe fordítva eddigi szolgálatát - Szilágyi Katalin próbálja megnyitni. Ez a váltás azonban október 24-én inkább hatott valamiféle hirtelen jött, célt nem érő, partnerre nem találó bakugrásnak, mint hogy érdemben bármit is tudott volna kezdeni az alaphelyzettel. Minden egyebet, többek között az asztalfőre exponált, utolsó tortájára váró gyermek képzetét is háttérbe szorítva, a mai előadás harmadik tételét a makula-játék másfél dimenziós rendíthetetlensége uralta.

Úgy tűnik, nem csupán a második tétel, de az egész előadás alapképlete a töredékesség, illetve a töretek összeillesztésének kísérlete, és ez a felaprított töredékesség - már csak formájával is - akár egy szétesett világ poétikus metaforája is lehetne. De ehhez a szilánkok felmutatása nem elég. A három alkotó(csoport) három - egyenként hol izgalmas, hol kevésbé gondolatgazdag, jól követhető és talányosabb, magával sodróbb és elidegenített - tétele nem áll össze sem darabként, sem előadásként. Paradox módon, legkevésbé talán töredékként nem.

A Gólem Színház produkciója összességében olyannak tűnik, mint egy mondat, amelynek az alanya bizonytalan és az állítmánya is kérdéses: felkelti az érdeklődésünket, meg-megmozdít, de nemigen tud mozgásban tartani.