A XII. századi Jeruzsálemben vagyunk, ahol három vallás képviselői békétlenkednek, háborúznak folyton: keresztények, zsidók és muzulmánok. Mindenki biztos a maga értékrendjében, a maga igazában. Így van ezzel az a templomos lovag is, aki kimenti a tűzvészből Náthán lányát, Rechát. Megszeretik egymást, de a lovag nem akar zsidó lányt szeretni, ahogy azt is nehezen tudja elfogadni, hogy Szaladin szultánnak köszönheti az életét. A végére persze, a világnak ezen a kis szögletén, sikerül az (átmeneti) megbékélés, és ezúttal ez elsősorban éppen Náthánnak, a valóban bölcs, jóságos és megbocsátó zsidó kereskedőnek az érdeme. Aki, miután a keresztények megölték a családját, felnevelt egy keresztény gyermeket, és aki mindenkiben az embert nézi, nem a vallását.
Fontos része a darabnak az a Dekameronban is szereplő ősi parabola, amit Náthán a három, egymással összetéveszthető gyűrűről, vagyis a három vallásról mond el. És a paraboláknak már csak az a természetük, hogy tanítani, ráébreszteni szeretnének. Ami nagyon fontos és helyénvaló cél, egy színházi előadás esetében azonban az a további kérdés is felvetődik, hogy a produkció mennyiben tud túlmutatni egy tanulságos tanmesén.
A jelzésszerű díszletekkel, szellősen berendezett térben Csiszár Imre rendező az árnyjátéknak és az ehhez kapcsolódó koreográfiának szán kiemelt szerepet. (Utóbbi Stefán Gábor koreográfus munkája.) A szép és látványos tűzből mentési jelenettel indul az előadás, amelyben a Rechát ölben kimentő templomos lovag az árnyjátéknak köszönhetően valóban angyalhoz hasonlatosnak tűnik, amilyennek a lány is látja. A továbbiakban azonban az árnyjáték nem mindig képes többletjelentést is társítani a látványhoz, és az is előfordul, hogy kifejezetten zavaró, ahogy a paraván lefogja a hangot, nehezen érthetővé téve a mögötte elhangzottakat. Kifejező, amikor a szultán hatalmasra kinagyított feje fogadja az audienciára érkezőt, és jó lehetne, amikor az intrikus, leselkedő Daja (Lőrincz Nikol) árnyéka jelenik meg afféle Vörös Rébékre emlékeztető vészmadárként – ha kicsit jobban hasonlítana az árnyék egy (vész)madárhoz. El lehet gondolkodni azon is, hogy a perspektíva szabályait felrúgva a távol lévők miért látszanak jóval nagyobbnak a közeledőknél, de máris sok szó esett erről a rendezői megoldásról, és talán ebből is látszik, hogy nem épül be hézagmentesen az előadás szerkezetébe, előfordul, hogy fölé nő annak. A tanmese jelleget erősíti, ahogy a színészek időnként a többi szereplőnek hátat fordítva kibeszélnek hozzánk.
Amitől a szokásosnál is nagyobb izgalom előzte meg a bemutatót, az a sajnálatos tény, hogy Tordy Géza betegsége miatt lemondani kényszerült a szerepet, és így Farkas Ignácnak két hete volt arra, hogy Szaladin helyett Náthán szerepét játssza el. De mindebből a premieren semmi sem érződött. Farkas Ignác Náthánjából olyan magától értetődő természetességgel és egyszerűséggel sugárzik a nagy fájdalmakat megélt, meg mégsem keseredett emberek jósága, embertársai és az élet tisztelete, hogy nehéz elképzelni, eredetileg nem neki szánták a szerepet. A templomos lovag szerepében Mihály Péter szép ívet ad a belénevelt eszmék és a szíve között vívódó, önmagára és a világra egyként dühös elvbajnok lágyulásának-változásának. A szintén beugró Besenczi Árpád kevéssé elvakult, inkább pragmatikus, de néha a szívére is hallgató Szaladin, szemben a Balogh Tamás személyében már ránézésre is igencsak zord ikonosztázképpé alakult, hajlíthatatlan Pátriárkával. A Bölcs Náthán a szerelmi szál ellenére is alapvetően a férfiak drámája, a női szerepek kevésbé súlyosak. Nemes Wanda naiv, rajongó Rechát formál, Lupaneszku Vivien a szultán okos-intrikus húgát.
Jó szándékú, témájában fontos, korrekt módon színpadra állított tanmesével nyitotta az idei, jubileumi évadot a Hevesi Sándor Színház. Csak remélhetjük, hogy újabb harminc év múlva nem lesz miért újra elővenni.