Nehéz dolga lesz azoknak, akik banális, kisstílű, aktuálpolitikai bornírtságokat kívánnának ráaggatni a '80-as évek Amerikájában játszódó történetre, annak ugyanis olyan szokatlanul normális közege van, hogy az a mai magyar közbeszédhez képest - amelyben tartalmi ügyek helyett a bulvárt, netán a homoszexuális- vagy a zsidókérdést szokás boncolgatni - tényleg csak a mesében lehet. És láss csodát, Tony Kushner műve félig valóban mese. Kis túlzással szinte mindenki meleg, aki meg nem, az nő, esetleg a világ legidősebb bolsevikja, netán váliumfüggő, a lényeg, hogy mindenki menekül, de mindenféle teátralitás és drámai kirohanás nélkül. Tony Kushner ezt a menekülést foglalja bele látomásokba, illúziókba és jelenésekbe, amelyek Andrei Şerban rendezésében úgy érnek össze a földdel, hogy az egyszerre lesz mese és valóság, amelynek kedélyes utasai mindazok, akiknek van szerencséjük részesülni benne. Ha ez egyáltalán szerencse, mert ez sokáig nem derül ki. Kushner és Şerban ugyanis csak és kizárólag a dráma lényegét, nem pedig annak hatásos felszínét keresi, és ezt a Nemzeti Színház színészei nem csak megértik, de parádés összmunkával és gazdag, jó ízlésű humorral építik fel a furcsa, vérszagú, transzcendens világot.

A tényleg egészen kivételes társulati munka, amelyben nyolc színész tölti meg csordultig a Nemzeti színpadát, az első pillanattól kezdve száz százalékon pörög, és egy pillanatra sem lankad. Roy Cohn, aki kezében tartja ezt az egész bűzös, rothadt világot, amely őt is bűzössé és rothadttá tette, Kulka János játékában maga az Ördög: a vesztes nyertes, a Gépezet, amely nem tud szabadulni saját bűneitől, de képes a végletekig harcolni ellene. Hogy ennek a figurának még sármja is lehet, az Kulka egészen kivételes alakításának sajátja. Stohl András Joe-ját belülről feszíti, hogy egy élet munkája, amelyet a kompenzálásra pazarolt, minden elemében lehetetlen és totálisan felesleges volt, mert nincs nyomasztóbb, mint önmagunk ellen harcolni. Tenki Réka a feleségeként barangol saját bejáratú, jól fűtött látomásaiban, egyszerre őrülten, nyugodtan és tisztán keresve a választ arra a nagyon egyszerű kérdésre, hogy miért is olyan baromi szar neki most itt élni – a válasz persze nem sokat várat magára, végtére is elég nyilvánvaló az alapprobléma. László Zsolt színes gesztusokból rakja össze Louist, aki leginkább ahhoz gyáva, hogy bevallja: saját magát szereti a legjobban, és melegségének nagy része valódi érzelmektől mentes harsány allűr – legalábbis a kifejezni kívánt érzelmek nem igazán korrelálnak a benne zajlókkal. Szabó Kimmel Tamás Belize-ének ezzel ellentétben minden pillanata valódi allűr, így képes a könnyed öniróniára is. Udvaros Dorottya akaratos kis koboldként felhőtlenül játszik először zord rabbit, majd elborult bolseviket, később infantilis szellemet, hogy közben jó keresztény, mormon anyaként a saját konvencióin túllépni akaró és tudó asszonyként is megmutatkozzon.

Ebben a totális őrületben - amelyhez Izsák Lili reális bútorokkal kiegészített, stilizált körhinta-díszlete tökéletes környezetet biztosít - a kulcs Prior Walter, a meleg, AIDS-es férfi, akinek megjelenik egy angyal – Söptei Andrea magától értetődő természetességgel mossa össze a nővért az égi jelenéssel –, hogy prófétává avanzsálja, akár akarja azt Walter, akár nem. Alföldi Róbert pedig nemcsak egészen kivételes eleganciával, a patetikum teljes hiányával és egy nagy adag infantilizmussal teszi tökéletesen hétköznapi és mégis kivételesen tiszta, de cseppet sem hibátlan emberré Waltert – akinek tisztasága abból ered, hogy minden egyes rezdülése csak és kizárólag saját magából következik –, hanem képes összetartani ezt a nagyon vékony mezsgyén táncoló valóság-látomást is. Enélkül ugyanis esélytelen lenne hitelesen kimondani ma Magyarországon, hogy amíg félünk, addig nem a jövőt látjuk, addig csak azt, amit a félelmeinken keresztül a jövőnek gondolunk.

A félelem nagy úr, főleg azért, mert úgy deformál mindent, amit átszűrünk magunkon, hogy észre sem vesszük. Mert félünk, amikor valaki mögöttünk lépdel, de nem akar megelőzni minket, félünk, amikor keresztülvágunk a Mátyás téren éjszaka, félünk, amikor zavart tekintetű koldusok pénzt kérnek tőlünk éjszaka a Blahán, félünk, amikor áramszünet van a lépcsőházban, félünk, mert nem értenek minket, félünk, mert melegek, zsidók, liberálisok, keresztények, konzervatívok vagy fasiszták, bennszülöttek vagy idegenek vagyunk, és mert félünk, melegek, zsidók, liberálisok, keresztények, konzervatívok és fasiszták, bennszülöttek vagy idegenek leszünk. Félünk, mert nem férünk el egymás mellett, és mi most éppen ebből a félelemből próbáljuk építeni a jövőnket.

Pedig a félelmek helyet választhatjuk az életet is. Le lehet ezt úgy írni, hogy ne legyen ennyire patetikus? Talán: a félelmek helyet választhatjuk az életet is. Aki nem hiszi, járjon utána, vagy hallgassa meg a YMCA-t

Az előadás pedig, elhagyva a Mennyországot, az Antarktiszt és New Yorkot, szép lassan átcsúszik 2012-be, Budapestre, a Nemzeti Színházba, amely tizenkilencre lapot húzott, de ami kijött, az nem a szerencsének köszönhető. Talán nem is jöhetett ki más.