A felemásságon azt értve, hogy a drámai alapanyagban meglévő kettősség, a tragédia és a komédia az előadásban nem alkot egységet, nem válik egynemű anyaggá, valahogy úgy, ahogy az ételből kicsapódik a habarás, ha nem keverjük eleget, vagy túl hidegen öntjük hozzá. Két és fél felvonás áll szemben az utolsó húsz perccel, a túl könnyedre vett komédiázás a hirtelen sötétre váltó befejezéssel. Ráadásul sokszor csak a szándék látszik a nevettetésre, a nézőtéri kacagásmutató alig lendül ki. Az első felvonás ráérősen, aprólékosan mutatja be Kakast és a hozzá csapódott fiatalokat. A társadalmon kívülre vonult-szorult életek nyers valósága helyett azonban sokszor elmerülnek egy-egy poén kibontásában, mint például a ráérősen, sok kétes kinézetű összetevőből és nyers tojásból mosógéppel összeturmixolt és lehajtott koktél esetében. A tempó a második felvonásban sem gyorsul, az összességében három és fél órás előadás így indokolatlanul terjengősnek tűnik.

Az utolsó húsz perc ereje, drámaisága nyilvánvalóvá teszi, hogy egy nyersebb, szikárabb megközelítésből mennyivel átütőbb előadás születhetett volna. Ez az erő a végén legnagyobb részt Rudolf Péternek köszönhető. A Kakas, vagyis Johnny Byron abszolút főszerep. Ellentmondásos személyiség, sok szerethető és sok nehezen vagy sehogy sem tolerálható jellemvonással. (Valahogy így van vele a volt felesége, Dawn is.) Úr akar lenni a maga, Zeke Edit díszletében aprólékos gonddal felépített szemétdombján, amihez még élő, kapirgáló-kárpáló tyúkok is tartoznak. Legendák keringenek valamikori kaszkadőrteljesítményeiről, és ezeket a legendákat maga is táplálja. Úgy tesz, mintha nála jobb helyen lennének a környékbeli fiatalok, mint otthon, ahol senki sem figyel rájuk, de dílerkedik, nekik is. Szereti a fiát, de arra sem képes, hogy évente egyszer elvigye a vásárba, pedig megígérte. És ezt az ellentmondásos személyiséget Rudolf Péter a maga sokszínűségében mutatja meg és teszi érthetővé, hogy miért is alakult ki Kakas körül ez a kis magánkirályság, de igazán súlyossá az alakítás csak ebben a bizonyos húsz percben válik. Ahogy örökségként egy legendát hagy a fiára közös kincsükről, a ritka vérükről, és ahogy megátkozza a világot, amikor megsemmisül ez a magánkirályság, az ott marad a nézőben. Ahogy Harkányi Endre angyalian szelíd, a költészet és az ideák világában élő professzora is. Simon Kornél a titokzatos módon eltűnt lány nevelőapjaként a lány iránti ellentmondásos érzelmeit és a Kakas iránti lefojtott indulatait, majd bosszúálló gyűlöletét is visszafogott gesztusokkal, hitelesen adja vissza. Tóth Ildikó a volt feleség szerepében az asszony ellentmondásos, a hisztérikus felelősségre vonástól a még mindig meglévő vonzódásig az érzelmek széles skáláját járja be. Széles László az idétlen térdcsengettyűkkel küzd meg ízléssel és mértékkel, Mikola Gergő pedig Lee ideges, bizonytalankodó elvágyódásával.

A tapsrend a premieren önmagában is sokat elmondott az előadásról: a színészek még kicsit bizonytalanok voltak a ki- és bevonulásokban, nem nagyon találták a helyüket, Harkányi Endre valami szívszorító tétovasággal kereste a magáét, Rudolf Péter pedig annyira benne maradt a szerepben, abban a másik világban, hogy a lábát húzva ment ki - ahogy a magát kaszkadőrként sokszorosan összetört Kakas jár.

Mi pedig azzal jöttünk el az előadásról, hogy ezt az ígéretet sajnos csak félig sikerült beváltani.