A közel kétórás játékidő arra elegendő, hogy néhány kulcsjelenet köré építsék fel az előadást. Az első az apa és a három testvér karakterét, kapcsolatrendszerét, alapkonfliktusait vázolja fel, az utolsó pedig az apagyilkosság lehetséges elkövetőit, indokait járja körül egy kihallgatás keretei között. Időnként egyik vagy másik színész bevezeti vagy kommentálja a látottakat, így az a néző is követni tudja a történteket, aki tényleg sosem olvasta a regényt. Igaz, talán elcsodálkozik rajta, hogy kerül az orosz télbe egy bizonyos aligátor, sőt, egyenesen egy szürreális aligátor kutya, míg rá nem döbben, hogy a dal és a hozzá kapcsolódó történet az állatkertbe érkezett vadállatról, amellett, hogy vicces, tulajdonképpen előre jelzi a gyilkosságot és kulcsot ad az elkövető személyéhez is. Ahogy ebből a betétből is látszik, a regényből átvett jeleneteket az alkotók saját leleményekkel, elsősorban is saját dalokkal vegyítették. A dalszövegekkel csak az a baj, hogy az ember az előadáson sok részletről úgy hiszi, hogy ez annyira frappáns és jó, hogy egészen biztosan meg fogja jegyezni, de persze elfelejti, és első hallásra csak a máshonnan ismerős részletek ragadnak meg az emlékezetében. Hogy a török császárnak most már tényleg vissza kellene adnia azt a félkrajcárt (az apának meg ki kellene adni a jussot), na meg az aligátor kutya. (Az már más kérdés, hogy miközben a cikket írom, folyamatosan azt dúdolgatom magamban, hogy radiátor kutyám lesz, de hogy ennek mi köze van a karamazovhoz, azt végképp nem tudom.)

A színészek érezhetően személyes ügyként élik meg az előadást, hozzátéve a magukét a dalokon kívül a szöveghez is. Ez a kisbetűs karamazov elsősorban az ő generációjuk apadilemmájáról, leválásáról, útkereséséről szól. És hogy az előadás hogy viszonyul ehhez az apához? Indulattal. Ami Dmitrij (Adorjáni Bálint) és Szmergyakov (Jankovics Péter) figuráját illeti, dühödt indulattal. Ami egyben a saját maguk, saját rosszabbik felük elleni düh és indulat is – nem véletlen, hogy Jankovics Péter az apát is eljátssza, hiszen az ő „aligátor kutyájában”, vagyis Szmergyakovban van a legtöbb Fjodor Karamazovból. Ajtók csapódnak (van belőlük négy is), a Karamazov-fiúk kúsznak-másznak (ehhez is jól jön az ajtófélfa), odacsapnak (ehhez meg egy műanyagballon). A díszletet, ha hozzáveszünk még egy asztalt és pár széket, ezzel nagyjából ki is merítettük.

A jóság kevésbé szembeötlő, életben, színpadon egyaránt. Árulkodó végignézni az előadásképeket: az Aljosát játszó Lazók Mátyás csak azon szerepel, amelyiken mind a négyen együtt zenélnek, és egyen a háttérben. Ő a csöndesebb, higgadtabb ellenpont a többiek vibrálása mellett. Akkor is, amikor nem Aljosát játssza éppen, hanem például a kihallgatáson maga elé dörmögve jegyzetelő tisztviselőt. Orosz Ákos Ivan, az észember mellett az a narrátor, aki a legtöbbet és a legközvetlenebbül kommunikál a közönséggel, aztán még hűvös, racionális vizsgálóbíró, és, hogy egy humoros karakter se maradjon ki a sorból, kitolja a pocakját, a foga közé vesz egy fogpiszkálót, és máris egy simlis uzsorás hunyorog ránk.

Sok energia van ebben az előadásban: értve ezen a belé fektetett munkát és a nézőkre kisugárzó energiát egyaránt. Meg jó kis dalok. Meg véletlen egybeesések: hogy október 15-én, az előadás előtt Erős Balázs felolvasta a Független Előadó-művészeti Szövetség nyílt levelét a független színházakat teljes ellehetetlenítéssel fenyegető zárolásokról. A hiányzó gyémánt félkrajcárról, amit most már tényleg oda kellene adni. Török császárnak, apának, valakinek.