Egy valós reakció (áttételesen hallott) fiktív rekonstrukciója az egyik vidéki kőszínház előadásáról írt kritikára: „A kritikus teljesen félreértette a szándékunkat. Mi csak a vidéki nézőket akartuk egyszerűen szórakoztatni, eszünk ágában sem volt valami komolyabbról szólni. Egyszerűen az, amit a kritikus keres, nincs benne az előadásunkban. Ne is keresse.” (Más formában ugyanez: „Ezt az előadást nem fesztiválra csináltuk, nem is értjük, hogy került ide.”)

Mi az, hogy „vidéki néző”? Meg hogy „fővárosi néző”? A „vidéki nézőnek” vajon elég az olcsó „szórakoztatás”? Ez a felsőbbséges és lenéző gondolkodás az, ami tönkreteszi a magyar színházat. Nincs olyan, hogy „egyszerű szórakoztatás”. Egy államilag dotált kőszínháznak végképp nem lehet ilyen feladata, vagy ha mégis, akkor ezt tegye olyan nagyszerű és kiemelkedő szakmai színvonalon, ami indokolhatja, hogy állami adóforintokkal támogassuk az előadást. Többedjére találkozunk ezzel a rettenetes mentalitással, hogy valaki szembeállítja a „budapesti előadásokat” a vidékiekkel. (Vö.: „Ez az előadás Budapesten is megállná a helyét!” – ezt a lehetetlen mondatot sértett vidéki színházi alkalmazott „üzeni” a kritikusnak.)

A 7óra7 szerzői meg vannak arról győződve, hogy a "budapesti", "vidéki", "határon túli" nem minőség-, hanem csak földrajzi jelző lehet. A színház színház, függetlenül attól, hogy falusi pajtában vagy fővárosi csilivili kultúrpalotában játsszák. A közönségnek kell játszani, teljesértékűen. Mindig és bárhol. (Kapcsolódó olvasmány: Szerintetek milyen a jó színház?