Szabó Borbála sztorija vállaltan közhelyes: a nő, Erika, aki unja az életét, egy napon teljesen belehabarodik egy amerikai sorozatba, kvázi függővé válik tőle, szinte már ebben éli életét, ami számára igazibb az igazibbnál, hiszen ott _éreznek_ az emberek, akiknek vannak "igazi" érzelmeik, "megrázó" problémáik. Mindez tipikusságában nagyon érzékletesen működik a színen, finoman adagolódnak benne a szituációk, eleinte csak Erika és férje, Ernő fájóan szürke életéből kapunk képeket, aztán a szappanoperából, aztán ahogy utóbbi elkezd hatni az előbbire, majd életre is kel, végül függőjük végelgyengülésben zuhan bele a kórházi ágyba, és kúrálás közben ő is szereplővé válik, pár epizóddal később pedig a férje is.

Szappant fogyasztani jó, de csak egészséges mértékben – valami ilyesmit mond Béla, a Tömegkultúra Démona, és azt hiszem, nehéz nem igazat adni neki. Az előadás nagyon szimpatikusan egyensúlyozik középen, nem tör pálcát a tévés instant érzelmek fölött, de egy pillanatig sem szemérmeskedik, ha valamiféle konzervérzelmet színpadra kell tenni – ha valamit érzékletesen szállít az előadás, akkor az a valóság kontra sorozatvilág különbsége.

A That's Life – ez a címe Erika kedvenc sorozatának – szereplői igazi szappanhősök, hatalmas érzelmekkel. Minden színész alaposan hozza is az egydimenziós figurák minden kliséjét – élesen hangsúlyozva a cukrok becsomagolási módjának egyik alapvetését, miszerint minden szereplőnek egyértelmű, a többi szereplőtől különböző tulajdonságok kellenek. Szabó Emília Jillje az ügyeletes szexbomba, akinek csípője már alapból is pucsításra áll és akinek divatfüggő ruhatára mellett Lady Gagáé sima ruhásszekrénynek tűnik, meg persze verseket is ír – a mások kötetéből a telefonjába, amit aztán elad. Szabó pedig kottára pontosan, magabiztosan tunkolja ki a karakterben rejlő nyávogásokat, minden tulajdonságát ismerve nem riad vissza a szélsőségektől sem. Dévai Balázs az érzelmi pánikbeteg hárfaművészt hozza a maga lírai sejtelmességével, Parti Nóra az elsődleges és másodlagos nemi jellegeit stukkerra cserélő orrtúró-rágózó rendőrnőt pörgeti következetesen, hogy egy pillanatra se váljék unalmassá a karakter, Kálid Artúr a rigorózusan tisztaságmániás rasztafári – és ekképpen némileg ellentmondásos – Carl élhetetlenségét hozza a sárga gumikesztyűben, Mészáros Tibor pedig tényleg visszafogott, cinikus bölcsészre fabrikálja Pault.

Szorcsik Kriszta és Kardos Róbert pedig remekül érzik a kiüresedett házasságban tengődő, egymást nem értő és megérteni képtelen felek viszonyát. Kardos figyelmetlen, munkamániás Ernője csak kinevetni tudja párja vágyait – és csak akkor ér hozzá, ha éppen rátör a vágy. Szorcsik fokozatosan tárja fel Erika a sorozatra megnyíló érzelmi világát: a totális szürkeségből szenvedélyre vágyó, hatalmas érzelmi amplitúdókkal rendelkező nővé válik. Egyedül hétköznapiságuk van túlságosan hétköznapira hangolva. Az előadásban olyan erős az igény a valós és a sorozatbeli világ kettéválasztására a karakterek szintjén, hogy a házaspár realisztikuma néha alig hallható, a minimalista játéknak köszönhetően pedig életükre vonatkozó információnk nem több, mint a szappanopera szereplőire vonatkozóak.

Persze ez szándékolt: a Gados Béla által sejtelmesre és finoman ördögire formált Béla jogosan háborodik fel a nézőtéren, amikor a kezdőjelenetben a házaspár mindennapjait nézzük. Horgas Péter praktikus, a tévés szitkomok miliőjét látványosan életre keltő díszlete is finom, sokáig nem is sejthető kapcsolatot teremt a két világ között – nem véletlenül van egymással szemközt a sorozatszereplők és a házaspár díványa – alkalomadtán erre a kapcsolatra Szabó Máté rendező is felhívja a figyelmet egy-egy megvilágítással. Afelől sem hagy kétséget, hogy mindvégig szappanoperát látunk a színpadon, s ezt érzékelteti Mészáros Ádám hangulatos, tempós, könnyen megjegyezhető hangokkal hatásosra komponált, igazi sorozatzenéje.

Bármennyire is vállalt és kitett az előadás szappanjellege, pont emiatt nem kapunk tulajdonképpen valós kérdéseket és válaszokat arra, hogy akkor most tulajdonképpen miért is olyan vonzó ez a világ? Csak közhelyeket, amely közhelyek bár könnyed jelenlétüknek köszönhetően kellemes közhelyek lesznek, de szülnek dramaturgiai hiányosságokat – például, hogy Bélára mi szükség van az előadásban? Szerepe valamiféle önreflexióra késztethetne minket – saját showműsort tart, hogy eladja termékeit –, de úgy nehéz reflektálnunk, ha nincs mire. A szappanopera ugyanis ezt nem igényli és műfajából adódóan az előadás sem – sokszor csak azt a bizonyos sorozatnézés közbeni izgalmat képes okozni a produkció, amiben a tévé előtt ülve is részesülünk, de nincs mihez képest (hiszen az előadásban a valóság is csak egy rétege a szappannak).

Szép kép, amikor Erika és Ernő a végére a figyelmes együttélés jeleit mutató kapcsolata már a szappanopera színpadán játszódik – persze miután Ernő, mint hős férj, átírva a karaktereket, lemészárolta azokat. Talán ez jelzi, hogy jó lenne, ha a saját életünkre szánnánk annyi elemző és figyelő tekintetet, mint kedvenc sorozatainkra, de lehet az is, hogy saját boldogságunk csak egy szappanoperában létezhet. Remek kérdés. Mindenesetre jó néha a gyönyörű Pamelát látni a képernyőn, vagy Bobby dúvad határozottságát netán Jockey konspirációit, de ha valaki elfelejti, hogy nem a Dallasban él, annak tulajdonképpen nem is kell néznie, nincs már mit kikapcsolni. Talán ez a kép inkább az, hogy a mi életünk is van olyan érdekes, mint egy szappan. Legalább annyira.

_(2012. szeptember 21.)_