Vörösmarty szövege ugyanis nehéz, nem csak nyelvezetileg, de még tartalmilag is, referenciahálója és humora pedig sokszor olyan messze esik az új évezredtől, mint Csongor és Tünde szerelme a tisztátalan gondolatoktól, és erre jön még rá a báb, ami Tengely Gábor rendezésében még egy plusz síkot adna az egyébként sem akadálymentesített előadáshoz. A Nemzeti Színház változatában ugyanis nem bábok, hanem a bábokat olykor batyuban magukkal cipelő emberek játszanak – Michac Gábor bábjai egyébként praktikusan simulnak a koncepcióhoz, és lehetne is velük játszani –, akiknek valamilyen része a báb, de hogy pontosan melyik, az sajnos mindvégig homályban marad. Mert mintha valami olyasmi lenne a koncepció, hogy a színész és báb egymás mellett, egymástól függetlenül és mégis egymásból eredően éljék végig ezt a hol grimmes, hol népmesés tripet. Ehhez képest sajnos a lehető legritkábban kerül összhangba báb és bábos.

Földi Ádám kezében – aki egyébként kissé tanácstalanul formál ifjonti, naiv főhőst Csongorból – a báb mintha ott sem lenne: klasszikus színészi feladatot old meg bábbal kezében. Ahogy Martinovics Dorina igazszívű Tündéje is csak elevenként él, fából faragva nem. Így a bábok nemhogy a többszintű játékot kiterjesztenék és összefognák, inkább valami furcsa zavart keltenek színész, szerep, és báb között, nem könnyítve meg így az egyébként tempósan haladó, és sok színpadi ötlettel bélelt előadás követését. Még az is nehezen hámozható ki, hogy szegény Csongor miért nem találja az ő Tündéjét, és a gonosz Mirígy – Molnár Piroska könnyedén teszi szerethetővé figuráját –, valamint a három démon, Kurrah, Bezzeh, Duzzog – László Attila, Fehér Tibor és Farkas Dénes alakítják őket, fenyegető szexuális agressziót ígérő felhanggal – miért teszi fel arra az életét, hogy ennek a szerencsétlen szerelmespárnak megkeserítse az életét.

A csapatból igazából csak Nagy Zsolt él együtt a bábokkal, akinek telepire hangolt Balgája laza és játékos: igazából olyanok, mintha a legjobb haverok lennének, és ezzel a primer, de szép relációval már élő kapcsolat bontakozik ki a kettejük között. Rajta kívül még Tompos Kátya iktat be egy kis önálló műsorszámot valahova a darab közepébe, ahol Ledérrel egy jó kis kabaréjelenet ad elő, címe: „A skizofrén bábozó”. Radnay Csilla Ilmája hűségesen szolgálja Tündét, Nagy Mari pedig Az éj szerepében egy kacsintással is jelentőségteljes befejezést tud adni a happy endet messze elkerülő történetnek.

Mindent egybevetve: alapvető problémának tűnik, hogy a színészi jelenlét egyszerűen agyonnyomta a bábokat, és ez alapjaiban rengeti meg ezt a Csongor és Tündét. A hangsúlyozást javarészt mellőző előadásból így inkább néhány formai ötlet – a körforgalom, a batyubábok, a démonok átalakulása, és néhány geg – marad meg, amiben az aggastyánná vénült Csongor és az időtlen Tünde szívszorító története hideg sztori marad, valahol Tündérország és a Föld között, egy vákuumban. Karnyújtásnyira tőlünk, és mégis oly távol innen.