Mindebből az a legérdekesebb, hogy ahhoz, hogy ezt a világot megértsük és a részévé váljunk, egyáltalán nincs szükség arra, hogy pontosan értsük a szövegeket: olyan töménytelen mennyiségben sorjáznak a színházi gesztusok – amelyek csak egy-egy hosszabb dialógus idejére fogynak el és válnak szimpla beszélgetéssé –, és a kifejező ötletek, hogy egyértelmű: ebben az Amerikában valamiféle furcsa világ- és társadalomiszony ölt egyre elszabadultabb és pszichedelikusabb méreteket a színpadon, amiben mindenki megtalálhatja a maga szorongásait. És ebben a nagyszínpad minden apró zugát betöltő tripben a két társulat úgy működik együtt, mintha mindig is így lett volna. Bár az előadás első felében az idősebb grazi színészek még kevéssé találják az előadás nyelvezetét – visszafogottan, diszkréten formálják a karaktereket –, a második felvonásra már mindenki ráérez Bodó Viktor rendező kissé bizarrnak ható, különleges stílusára.

Claudius Körber tisztán és naivan közelít minden Karl Rossmann átélte szituációhoz, a színész energikuma és kíváncsisága precíz közvetítő az előadás és a nézők között. Fábián Gábor egy álszakállból életre kelti a minden tenger minden rezdülését ismerő többszázéves hajóskapitányt, elszánt és kiismerhetetlen Robinsonjától érzésre pedig minden kitelik - sőt annak az ellenkezője is. Jan Thümer magabiztosan tolja el a fortyogó agresszióig Delamarche-ot, Thomas Frank rendkívül széles palettán mozogva minden karakterhez más és más kiszámíthatatlan gesztusrendszert dolgoz ki, Stefan Suske pedig sokszor karakterjegyek nélkül, egész lényében vált ki hasonló, sokszor hátborzongató furcsaságokat Onkler szerepében. Katharina Paul és Katharina Klar bátran és szélsőséges szenvedélyességgel veti bele magát a különféle csábító és tetszelgő női karakterek megformálásába, a Bruneldát alakító Pető Kata mindehhez még némi misztikus eltökéltséget is hozzáad, aminek olyan hatása van, mintha egy komplett élet rajzolódna ki a karakterben. Szabó Zoltán, Tóth Simon Ferenc és Jankovics Péter kreativitásának köszönhetően külön-külön is állandó feszültségben tartja a színpadot, de a Hotel Occidental portás-triójaként tökéletesen összehangolt kabaréjelenetként is működnek.

Tetőpontjuk, amikor egy kapcsolótábla rövidzárlatából egymás fölé licitálva produkálnak egy komplett drum 'n' bass installációt. Persze a színészek csak a körítést adják, az igazi hatást Klaus von Heydenaber által komponált zene és Keresztes Gábor effektjei váltják ki. A különleges világhoz ugyanis különleges akusztika is társul: hallómembránban folyamatosan lüktető misztikus zörejek és ütemek, valamint az amerikai miliőt dallamosan és izgalmasan életre keltő, fülledt és játékos jazz kíséri a színpadi eseményeket, amit a zenészek könnyed összhanggal szólaltnak meg.

Hasonló teljességgel működik a Balázs Juli által tervezett díszlet, ami bár leginkább egy gyárépülethez hasonlítható, hotelként, kastélyként, kikötőként, hajóként – mindennek tökéletesen funkcionál és funkcionalitása ötletesen fel is töltődik (például a Hotel Occidental jó tíz perces nyitóképe). Amilyen valóságtól elrugaszkodott ez a látvány, úgy varrják bele a tudatunkba Nagy Fruzsina erős színvilágú jelmezei, hogy amit látunk, nem csak egy trip: nagyon is a bennünket körülvevő világra épül.

Vagy még inkább a világ megismerésével járó frusztrációkra, amikor soha nem tudjuk, hogy mi vár ránk a következő sarkon, amikor lépten-nyomon azt feltételezzük, hogy az egészet furcsa emberkék irányítják a háttérből – ahogy az első felvonás végén ez ki is derül (majd ezek a furcsa emberkék érthetetlenül el is tűnnek) –, aztán amikor rájövünk, hogy a világ nem ilyen egyszerű, akkor jön a kudarc, a kiábrándultság, a totális szétesés, minden illúzió leépülése. Így bomlik le előttünk a színház is, csak oszlopok maradnak belőle – mindehhez nagyon hatásos utolsó kép társul (egyébként minden jelenetnél kiírják a regény kapcsolódó fejezetének címét, az utolsót kivéve, ami már nincs benne Kafka művében): valahol a fellegek fölött, a Brazil antiutópikus hangulatát idéző vasrácsok között Rossmann találkozik Josef K-val, A per "hősével". Jól működő párhuzam, mind Kafka regényével kapcsolatosan, mind az előadással, ami egyébként sokszor nagyon emlékeztet a ledarálnakeltűntemre csak annak egy kevésbé sűrű, lazább, teátrálisabb és monumentálisabb kiadása.

Lehet, hogy lehetne boncolgatni ezt a képet, lehet, hogy jócskán túlmutat önmagán sőt, az is lehet, hogy csak egy nagyvonalúan hatásvadász gesztus, de az biztos, hogy itt mindent áthat az ebből fakadó frusztrálóan nihilista életérzés, ami bármennyire hasonlít egy elszabadult fantazmagóriára mégiscsak a zsigereinkben létezik. Ennek megértését pedig nyelvi korlátok nem gátolják, tisztán és világosan él a színpadon.

Az osztrák közönség pedig mindezt nagyon fegyelmezetten nézte és követte – kétszer törtek ki nyílt színi tapsban: a már említett drum 'n' bass-shownál és egy hordódob-koncertnél (mindkettő valóban bravúros elem). A végeredmény pedig egyértelmű siker, amit nyilván megdobott az égbe tartó zenekar hatásos záróképe – miközben a zenészek a záróakkordokat húzzák a tőlük megszokott sodró tempóban, őket is húzzák zongorástul, mindenestül fel a zsinórpadlásra –, de hogy ez az előadás egy osztrák vidéki kőszínházban történik a nagyszínpadon, az igazán elismerendő. Mármint az osztrákok felé, hogy ilyet náluk nem csak, hogy lehet, de van is – nálunk is lehetne, hiszen ne felejtsük el: a Szputnyik magyar társulat. Csak éppen ilyen nincs.

_(Schauspielhaus Graz, Ausztria, 2012. október 6.)_