Éppen ezért elég ciki ez a Tartuffe a maga vallási túlcsordulatával, amelyben De Charron érsek mindössze az egyház kigúnyolását látja, ennél fogva a "blaszfemikus" mű betiltását kívánja elérni XIV. Lajosnál. Csakhogy ez a Lajos egy fura szerzet: tetszik neki a komédia, tetszik neki, hogy egy színtársulat _itt és most_ típusú játékkal szórakoztatja őt magát is, egy olyan darabbal, amely tán túlmutat kissé önmagán. Hogy De Charron érsek és egyáltalán, az egyház _névértéken_ kezeli a darabot, az róla árulkodik. Hogy ez a faramuci helyzet hosszú távon képes mesélni hatalom és művészet viszonyáról, Mihail Bulgakov vette észre, és 1936-ban regényt, majd darabot írt Molière alakjának és életének bizonyos mozzanatait felhasználva.

Mert a művész nem alkuszik. A művész – és tényleg mindegy, hogy a Napkirály-kori színtársulatról, a Sztálin-éra irodalmárairól vagy épp mai magyarországi alkotóművészekről beszélünk – abból él, hogy megmutatja a színét és a fonákját, hogy felnagyít és kinevettet, hogy a felkiáltójelekből kérdőjeleket hajlít, hogy provokál, motivációt keres, többdimenzióssá tesz, lenyűgöz és magával ragad. A művész számára (akármit is dumál arról, hogy neki nem számít a néző) az a lényeg, hogy beférkőzzön a közönségbe, hogy birizgálja, hogy legközelebb is részese legyen az előadásnak. A valódi művész nem olcsó és újrahasznosítható – tehát felejthető – poénok garmadájával operál, hanem egyedivel, különlegessel, olyan értéket ad, amiért a néző kicsengeti a beléptidíjat, amiből a művész él. És nem törődik a hatalommal – épp csak annyira, hogy lobbizik magáért, kedvező körülményeket teremtendő a műalkotás lehetőségeinek. Persze nem magáért, de azért ha leesik egy kicsi plusz, ha a hatalom a tetszését fejezi ki, azt biztatásnak veszi, sőt kicsit tán szüksége is van arra, hogy jóban legyen a hatalommal.

Mert a művésznél nagyobb megalkuvó nem létezik. Ha azon múlik, az ördöggel is szövetkezik, csak hogy egy kicsit a hírnév fényében sütkérezhessen. Hogy a versenytársainál előrébb lehessen. Hogy elhalmozzák elismeréssel. Hogy kimondják: ő fontos, fontosabb a másiknál. Ha támadják – az azt jelenti, hogy ő jót tett le az asztalra. Táncol a pengeélen, ez része a művészetének. Egy jó szóért az anyját is eladná, az őt ért rossz kritikát tartalmától függetlenül mélyen megveti, a jót ajnározza, mert semmi nem fontosabb számára, mit mondanak róla. Ahhoz, hogy friss maradjon, önkényesnek kell lennie, sőt önzőnek. Imád tépelődni, aki hűséges, azzal cudarul bánik, mert tudja, hogy megengedheti magának, aki elárulja, azzal megbocsátó, mert saját magát látja benne viszont.

És ez csak egy aspektus. A VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás, a FÜGE és a játszóhelyet is biztosító Szkéné Színház előadásában Fodor Tamás alakítja Molière-t. Egy élet színházcsinálása, igaz terhe és hamis pillantása van mindabban, amit tesz. Minden megnyilvánulása önmagáért és önmagáról beszél. Az önérzetes, ám belátó Hatalmat, XIV. Lajos képében Nagypál Gábor testesíti meg – mellette? vele szemben? hol így, hol úgy –, elképesztő természetességgel élve meg a politikai érdek és a magánérdeklődés között ugyancsak színes és eszes játékot folytató uralkodót. A két jelentős spíler nagy játszmájához a hátsó színpad maszkjai, emelvényei és ruhái teremtenek keretet, meg a számos kiváló karakterjáték: Tóth József mint a kényszeresen beszélő elnyomott színházi koppantó és a hatalomból tudatosan részt vállaló, udvaribolondságát komoly hivatalnokként megélő igazságos vargája apró motívumokat zseniális érzékkel és következetességgel használó alakítás; Tamási Zoltán a keserű és a savanyú között vándoroltatja a sötét alaptónusú De Charron érseket, akiben nincs semmi diabolikus, csak a sértettség és érzéketlenség motiválja. Király Attila háttérben maradó társulatkrónikásként és önnön nagyságát magának bizonygatni akaró, kisebbségi komplexusos D'Orsigni márkiként, Kovács Krisztián forrófejű és tetteinek következményeivel semmilyen szinten tisztában nem levő, tökéletesen önző Moirronként, Bercsényi Péter pedig széles hangterjedelmével, a férfiasan nőies Mariette Rivaille-ként és a szó több értelmében elvakult, nem túl politikus vándorprédikátorként emlékezetes. Némedi Árpád pedig akár álbűvészként, akár hamiskártyás márkiként, akár szopóálarcos egyházfiként tökéletes poentírozással szólal meg. Az előadás a nők, a két Béjart alakjával adós marad némileg: Sárközi-Nagy Ilona (Armande) a természetes tisztaságot, Kerekes Éva (Madeleine) a tapasztalat okán méltósággal viselt csalódást egyaránt nagyszerűen játssza el, de ők korántsem olyan összetett karakterek, mint lehetnének.

Ez talán megérne még pár percet az egyébként példaszerűen lényegre sűrített darabból, amely folyamatos játék a játékban, hiszen szinte minden egyes jelenete – nem csupán a színházi előadást mutatók – legalább kétfenekű. Szikszai Rémusz - és egymást készség- és képességszinten értő-észlelő, abszolút értelemben társulatként jelen lévő csapata - gondoskodik arról, hogy az ember egy pillanatra se veszítse érdeklődését: nem oszt igazságot, sőt – pontosan tudja, hogy a jó színházban (ahogy az életben) nincsenek jók és rosszak; "csak" emberek vannak, kis- és nagyszerű pillanatokkal, pozitív és negatív jellemvonásokkal, tapsokkal és füttyökkel. És az egyik kijátszható a másik ellen, de egyik nincs a másik nélkül.

Hogy melyik irányba kellene kivinni a halott Molière-t, az -ünnepelt- betiltott Tartuffe szerzőjét és főszereplőjét? Jobbra? Balra? Elöl? Hátul? És mit jelent nekünk a halott Molière? Ez a gyarló ember? Ez a sikeres művész? Ez a lázító, sőt uszító alak? Ez a szeretetre vágyó ember? Ez a friss sót nyalogató vén kecske? Ez a gumigerincű alak? Ez a társulatát tűzön-vízen át képviselő és összetartó vezető? Ez a színész?