A kaposvári színiegyetemisták, Benkó Bence és Fábián Péter alapította és szervezte k2 Színház nevű társulat nem véletlenül vette elő Euripidész darabját, egyrészt van gondolatuk a darabról, másrészt színészileg látnak lehetőséget – (ki)dolgoznivalót – benne. Hogy Euripidész miért izgathatja ma az embert, azt könnyű kitalálni: "Az ember csak azt látja, hogy az istenek játszanak –/ Bármikor ellent mondhat a jövő a múltnak./ Esztelenek, kik az erényt háborúban szerzik!/ A fegyverek nem szüntetik meg a halandók bajait." Márpedig a _háború_ – mint az ábra mutatja – nem hoz eredményt, vagy ha igen, az szükségszerűen látszólagos. Az előadás Menelaosz megpróbáltatásairól szól, majd miután – csellel, áldozattal, odaadással, megfeleléssel (akár egy mai politikus, végül is mindegy) – megszerezte, ami kell neki, átöltözik, és hát az addig a maga csetlés-botlásaival, meghasonlásával és kapkodásával együtt is szerethető egyszeri szegénylegény, mondjuk úgy, kevésbé szerethetővé változik – a jövő máris elkezdődött.
A formailag és hangütését tekintve is népmeseként viselkedő előadás – Szép Heléna és Páris előtörténetét a bejárat előtt egy kocsin meséli el a Kar, magával ragadó szép és reflexív hármas majdnem-összhangzatban – elsősorban deheroizálja a görög irodalom hőseit, a szereplők teljesen maian viselkednek; nehéz lenne tagadni, hogy az alkotók elég sokat merítettek (akár öntudatlanul) az Arthur-mondakört dekonstruáló Gyalog-galoppból (egyes poénok teljesen megfeleltethetőek a film egyes jeleneteinek).
Az örvendetesen nagy számú ötletből azonban a rendezők nem elég erős kézzel válogattak: a felbukkanó színvonala és megvalósítása, kidolgozása némileg hullámzó (akad köztük egészen szellemes és igen közhelyes is), ez abból mérhető le igazán, hogy időnként a szereplők elfelejtenek artikulálni, sok a színpadi történést pótló kiabálás. Azonban a Meneláoszt alakító Horváth Szabolcs (aki az előadás igen színvonalas zenei részéért is felel) kifejezetten jól játssza a méltóságát, szerelmét és időnként eszét is vesztett, ám mindenáron küzdeni akaró hőstelen hőst, noha a vége, az átöltözés _utáni_ Meneláosz nincs _előkészítve_, ami nem a színész, hanem a koncepció hibája. A vele szemben kifejezetten cselekvő és tevékeny, ráadásul szép és okos Helénét Szakács Hajnalka alakítja. Kifejezetten illúziókeltő a görög-magyar párhuzamot folyamatosan sejtető Kar: mesélik és irányítják az előadást, bele- és odaszólnak, citerával, csellóval és hegedűvel kísérik a történéseket. Dobó Enikő, Pallagi Melitta és Sodró Eliza teljesítménye a produkció hajtóműve. A többi szereplő csupán egy-egy jelenetben mutatkozik meg (az önnön dicsőségébe feledkezett egyiptomi uralkodót Jerger Balázs, a lábát húzó Hírnököt Borsányi Dániel véteti észre a nézővel), noha végigülik a Luca-székeken a régies szépiafénybe és népies hangulatba burkolózó előadás teljes idejét, s mivel az alkotók nyilvánvalóan sokkal többet foglalkoztak epizodikusan az előadással, mint annak egészével, egy idő után felmerül a kérdés: miért vannak még ott ők?
Ezzel sajnos adós marad a produkció, ahogyan azzal is, hogy ne csupán jelenetek füzéreként legyen érdekes a ...volt egyszer egy Heléné, hanem egészében is. Ehhez az utolsó jelenetnek már az első pillanattól benne kellene lennie az előadásban, és ez nincs így. Ezzel együtt valóban előadás születik, amely néha a humorról szól, néha egy tragédiáról, néha a zenéről, de azért egy picit rólunk is szó esik benne. Ez a pici, ez a kétségtelenül meglévő _gondolat_ azonban sokkal több, mint sokszor másutt, ez olyan, mint a színház. Különben is: a részekből egyszer csak meg fog születni az egész. Csak buzdítani lehet az alkotókat, hogy keressék tovább az egészet, hiszen Meneláosz sem adja fel. Azt meg reméljük, hogy nem az ő sorsuk vetítődik előre Meneláoszéban.
_(Zsámbéki Színházi Bázis, 2012. szeptember 8.)_
