Vidnyánszky Attila rendező, sutba dobva Csehov szövegének jelentés részét, színpadi képekben és szituációkban fogalmazta újra az eredeti sorokat, amelynek alaphangulatát egyszerű, ámbár annál hatásosabb zongorakísérettel tette igazán fajsúlyossá. Ebből következően a színpadi fogalmazás sokkal inkább képekben, mint szövegszinten jelenik meg, csak a legfontosabb, és a hangulatteremtéshez mérten szükséges párbeszédek görgetik előre az eseményeket. Mivel ezek a színpadi cselekmények az egy kiemelt téren kívül még akár másik négy térben is egyszerre játszódhatnak, ebből a meglehetősen sűrű, és minden síkon, minden pillanatban kidolgozott anyagból a néző állandóan találhat magának újabb és újabb ingert. A rendező remekül irányítja a figyelmet, ezért a történet megértése szempontjából nélkülözhetetlen jelenetekről nem maradunk le.

Csehov drámája a beregszászi Illyés Gyula Színház előadásában szerkezetileg olyan, mint egy gigantikus örvény, amelyben a kezdetben valamennyire élhető életet élő emberek közül néhányan elkezdenek álmodni, de tehetetlenségükben egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek, és egyre távolabb kerülnek a vágyott élettől. A totális bukás azonban nem csak önerőből, hanem a környezet hathatós közreműködéséből is táplálkozik, sőt, egymás hatását erősítve a szinergia gyönyörű példáját produkálják. Akit igazán letipor ez a közeg, illetve a parttalan konyhafilozofizálás, az Mása, akinek kétségbeesetten ragaszkodó karakterét Orosz Ibolya bontotta ki szívszorítóan. Irinát Vass Magdolna játssza: Moszkvába vágyása szenvedéllyé válik, ám balul elsült érzelmi élete (egy feloldhatatlan szerelmi háromszög) végleg megpecsételi sorsát. Kacsur András megalázott Kuligin gimnáziumi tanárja, Szűcs Nelli megőrült Natasája, és Kristán Attila végleg elbukott Andreje is eljut odáig, ahonnan már nincs visszaút. A legmarkánsabban Trill Zsoltnak sikerült a karakterhumort felszínre juttatni Vaszilij szerepében, ezen elem hiánya leginkább Varga József Csebutikin katonaorvosánál volt szembetűnő, de a színpadra állítás sokszínűsége a karakterárnyalás feladatát is jól be tudta tölteni.

A beregszászi társulat nem megy bele kényszeredett aktualizálásba, így a jelmez és a díszlet sem korrelál a jelennel (az idősíkok egymásba játszatását és az önreflexiót egy projektor jelzi, amelyen az előadás korábbi változatainak jelenetei sorjáznak), ugyanakkor mindegyik karakter, minden álomhajhászós üres mondat, valamennyi unaloműző szituáció és egymást megfojtó együttélés mind annyira élő jelenségek, hogy nehéz nem észrevenni a mondatok jelenidejűségét. Az előadás erejéből még az sem von le jelentősen, hogy egy tűzvész reprezentálásához meggyújtott tűzrakás jóvoltából az első fél órát áthatóan kellemetlen füstben kellett túlélnie a Zsámbéki Színházi Bázis közönségének, hiszen pontos, következetes, színes, minden pillanatában izgalmas produkciót láthattunk.