Mielőtt azonban a játék elkezdődne, Telihay Péter érkezik, hogy bejelentse: technikai okokból (furcsa mosoly) öt nappal az előadás előtt _lecserélődött_ a színésznő, a két színész azóta ismeri egymást, tekintsük ezt az alkotófolyamat munkafázisának, és kéri, engedjük meg, hogy Kicsid Gizella a kezében tartott példánnyal játsszon.

Persze, hogy megengedjük, legyen valami segítség a mélyvízben. Viszont így világos: nem kész előadást láthatunk, hanem egy ajánlatot, aztán eldönthetjük, van-e kedvünk megnézni majdan a kész produkciót a KoMoD Színházban. Véleményünk szerencsére erről is lehet.

Hamarosan van is véleményünk, méghozzá lesújtó. A bombatámadáshoz hasonló hangulatú közegben kaparászó, konyharuháját folyamatosan morzsolgató pincér és a jórészt a takarója alatt miákolva ébredező, teljesen bizonytalan állagú színésznő jó ideig semmi olyat nem mutat, ami miatt nekünk ezt az egészet néznünk kellene. Az eleve kérdéses rendezői gesztusként placcon lévő hangosítás (a takaró alatt és javarészt a nézőtérnek hátat fordító színésznőt egy mikroport segítségével halljuk, már amikor működik) és a színészek nem kielégítő artikulációja a visszhangos hangárban a darab jó részének eljutását megakadályozza. Ennek ellenére az rajzolódik ki, hogy Telihay Péter egy fülledt hangulatú erotikus lélektani thrillerként értelmezi A pincért: a hol ilyen, hol olyan arcát mutató, félmeztelen színésznő rabul ejti a késő kamaszkorát töltő fiatal fiút, és hát húzza, mint ló a konflist, a fiú meg feszeng. Ennek vannak kínosabb pillanatai, mint amikor a fiú begyömöszöli majd kirántja a nadrágjából a nő ruháját, vagy a hosszas csendek, amikor senki nem tudja, mit kellene tennie. Sajnos annak nincs esélye, hogy a két szereplő között bármilyen _kémia_ létrejöhessen, köztük áll egy homokgödör, egy pocsolya és egy állandóan a kézben tartott szövegkönyv. Ami azért kár, mert a darab erről a _kémiáról_ tudhatna szólni. Ezen kívül értjük, persze, hogy egy önnön kétségei mardosta idősebb színésznő és egy utat kereső fiatal találkozása érdekes lehet – az nem világos, miért vagyunk (helyesebben _leszünk_) mi itt. Tulajdonképpen az előadás bármikor, bárhol befejeződhetne, nem látszik elmozdulás az alapszituációtól, az meg reménytelennek tűnik, hogy valaha bármely színpadi jelnek bármilyen értelme lesz.

Itt jön a meglepetés – they make it happen. A második felvonásban, noha az elején még nem úgy tűnik, egyszer csak, szinte a semmiből elkezd _működni_ mindaz, amit látunk. Itt a fiú kerül "felülre", ő veszi át az irányítást, az addig őt kecsegtető színésznő hirtelen alárendelt szerepbe kerül. A fiú, úgy tűnik, eltökélte magát, hogy beteljesítse a szövődő kapcsolatot. S bár jó pár motívum (például Kossuth Lajos képe a falon, a túramotor) abszolút megoldatlan marad, a kettős hirtelen értelmet nyer – s a fiú kitörése a szituációból többféle értelmezést is megenged, ami kifejezetten szép befejezésre ad lehetőséget, noha a rendező jelzi, a második rész (vagy annak egy hányada) csupán a színésznő fantáziájában játszódik le (bár ennek a pincér fizikailag ott maradó ruhája ellentmond, a kinyíló ajtó viszont alátámasztja e teóriát), s így az egész darab összetettebbé válik, túllépve a látomásos blöffszimbólumokkal bővített szimpla műfaji produkción. Ez az előadás a teherről, a vállalásról, a bátorságról és gyávaságról, életről és halálról – szólna, ha nem csak a vége lenne készen.

A színészi munkáról e helyütt ne emlékezzünk meg – mind Kicsid Gizella, mind Hajnal János megtesz minden tőle telhetőt, hogy a vállalást sikerre vigye; az ő munkájuk minősége később lesz megállapítható. Az viszont már most biztos, hogy a kétjelenetes egyfelvonásos bő másfél órában, két felvonásra szakítva sokkal hosszabb az optimálisnál. Azonban nem vagyunk pesszimisták – let's all make happen!