Feydeau darabja pedig erre tökéletesen alkalmas. Hogy bravúros szerző, az most is kiderül: úgy keveri a lapokat, hogy a véletlenek lehetetlen együttállása pont annyira üti bele az orrát a cselekményvezetésbe, hogy az még éppen a hihetőség határán belül maradjon. A történet klasszikus: van a férj, akinek van egy szeretője, és egy asszony, aki gyanakszik, és akit nagyon szeretne a férj legjobb barátja magáénak tudni legalább egy éjszakányit, és erre nagyon jó motivációs bázist nyújt, hogy a férj állítólagos vadászatainak zsákmányai inkább hatnak vásárfiának, mint valódi zsákmánynak. És mit ad Isten: a feleség eltervezett szerelmi légyottja éppen a férj szerelmi légyottjának szomszédságában zajlik. Itt mindenki három-négy szálon függ egymástól, és mindent úgy keresztbe-kasul sző a hazugság, hogy abból már tényleg a legblődlibb dolgok is ki tudnak sülni, ezt pedig Kolcsár József rendező jó érzékkel építi fel; a vadnyulaktól a konzervdobozokig ugyanis nagy utat kell bejárnia egy vadásznak, és ezt az előadás végtére is bejárja.

A társulat nem törekszik arra, hogy égig érő igazságoknak járjon utána, viszont azt a mélyenszántó kispolgári kicsinyességet, ami áthatja az egész darabot, és amiből minden félreértés és magyarázkodás fakad, egyértelműen fogalmazza meg. Lung László Zsolt Duchotelje az erőlködéstől egyre vörösödő arccal magyarázza a magyarázhatatlant, de amíg hihet a menekülésben, addig rendületlenül hisz is benne. Leontine, a feleség szerepében Gulácsi Zsuzsanna inkább a megcsalni vágyott nőt, mint a meghódítandót játssza, így kicsit nehéz elhinni, hogy Moricet - akit Dávid Péter játszik stílusértékű monotonitással - miért akarja ennyire meghódítani, de ez most nem is olyan nagy probléma.

Az már kicsit nagyobb hiátusnak tűnik, hogy a hazugságkomédiák egyik emblematikus alkotóeleme, a tűpontos ütemezés és a géppuskaszerű ritmus nem jellemzője az előadásnak, ugyanakkor ezt helyettesítendő a rendező egy komplett zenekart ültet a díszlet tejére, és két énekessel kíséri a színpadi eseményeket, akik a húszas évek sanzonjaitól kezdve a Just a Gigolóig bezárólag tulajdonképpen mindenféle-fajta dalt énekelnek. (A zenei betétek Achilles-sarka az énekesnő, mert míg az énekes jól használja a vállaltan nem túl nagy hangterjedelmét, addig az énekesnő ezzel az arányérzékkel nem vértezi fel produkcióját.) Ezeknek közös jellemzőjük, hogy lazán kapcsolódnak az aktuális jelenetekhez (olykor csak egy végszó az apropó, ami azért - valljuk be - nem sok), és egyetlen stiláris összekapcsoló elemük, hogy egy négyfős jazzenekarral eljátszhatóak. A zenészek és az énekesek azonban nem szeparálódnak el élesen a történettől, olykor elcsevegnek a szereplőkkel, egy alkalommal még a zenekar is bekiabál az előadásba, szóval nincs görcsösen komolyan véve sem a forma, sem a tartalom, és ettől az egész előadás kap valami nagyon jóleső könnyedséget.

A formai elemek igazából csak ott érnek össze igazán, hogy végig jelzik: amit látunk, az csak színház. Semmi komoly, csak egy harsányra hangolt gegsorozat, ami abban az esetben, ha találkozikFeydeau-val (ez főleg a második részre történik meg), még némi súllyal is tud bírni a hazugságra épített párkapcsolatokat illetően. És az előadás ennél nem is ígér többet, egy pillanatig sem.

_(Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja, 2012. június 27.)_